Ősi sertéseink között a legszebb és leghatalmasabb testű a szalontai volt. Nevezték veres piros, vagy vörös disznónak és ugrai fajtának is. Eredetével vonatkozóan Dely Mátyás azt írta, hogy ,,nagyon feltételezhető,, mivel a régi olasz fejsertéshez annyira hasonló, hogy mondhatni egy fajta azzal, hogy Ródert Károly vagy inkább Nagy Lajos királyunk idejében a bakator szőlő vesszejével Olaszországból hozattak be tenyésztésre. Ez a feltevés, tévedés volt, hiszen Olaszországban a magyar szalontaihoz hasonló sertés sohasem volt. Ezzel szemben Hankó Béla (1940. p. 114.) szerint,,a szalontai sertés eltér minden más fajtától, és kétségtelen, hogy legősibb és legmagyarabb sertésfajtánk, melyet valószínűleg maguk a honfoglalók hozták magukkal.
Honnan származik a nevezetes szalontai fajta? Kérdezi Matolcsi János, hiszen e kérdés körül is heves vita folyt. A Káma vidéki kora vaskori sertés és a szalontai sertés közötti rokonságot a kutatók szerint évezredes szakadék akadályozza. ,, Az sem enyhít a helyzeten, hogy az ősi csuvas sertés és a göndör szőrű magyar sertés származási kapcsolatát az előbbinél valamivel kisebb időbeli differencia teszi tisztázattalanná” – írja Matolcsi János. A fajta eredetére vonatkozó további feltevések közül meg kell említenünk Dely Mátyás és Dely József (1867) nézetét, akik szerint a szalontai sertés, Róbert Károly és nagy Lajos királyunk idején Olaszországból került hozzánk. Ennek viszont, Tormay Béla (1986) mondott ellent, mivel ő a szalontai fajtát helyi eredetű sertésnek tartja, amely az ország keleti részében a XIX. századi román határig húzódó területen honos volt. Gaál László (1966) szintén tévedésnek minősíti a szalontai sertés olaszországi eredetét, de szerinte az sem valószínű, hogy ezt a fajtát a honfoglaló magyarok magukkal hozták volna. Hankó Béla (1939) az Árpád-kori sertések 8 fajtáját, Bökönyi Sándor (1974) – aki minden elképzelhető nézetet ,,bebizonyított” és általában annak az ellenkezőjét is – csak két fajtáját különíti el. Bökönyi szerint a ,,szóban forgó” fajta Magyarországon alakult ki és itt terjedt el. Ugyanő hangsúlyozza, hogy Magyarországon a nagyobb testű forma volt gyakoribb, a kisebb testű csak ritkán fordult elő. ,,A honfoglaláskori sertések kezdetleges, hosszú lábú, kevéssé hízékony állatok voltak. Köztük fajtákat kimutatni nem lehet – olvassuk Bökönyi Sándornál-, bár vidékenként tájfajták kialakulhattak. Nagyon valószínű, hogy a sertések számát vadmalacok befogásával és háziasításával is növelték, erre utalnak a helyenként feltűnően testes egyedek. ”Bökönyi ezen írásában a szalontai fajta mellett foglal állást anélkül, hogy e nevet kimondta volna. Matolcsi e kérdésben nem foglal állást, mondván: ,,Kevés a valószínűsége annak, hogy honfoglalóink maggukal hozott sertésfajtával hatást akartak volna gyakorolni a Kárpát-medence parlagi sertésváltozataira” ,annál is inkább, mert ebben a korban a sertéshús a levágott állatok 12,6%-át- alkotta mindössze, tehát nem volt elsődleges élelem.
A ,,szalontai –vitát” a kompromisszumot vallók ma is úgy zárják le, hogy a fajtát illetően nem foglalnak állást. Egy tény: hogy a sertés nagyobb jelentőségű volt őseinknél, mintsem azt eddig vélték. Az is tény, hogy mind a honfoglalás kori temetőkben, mind az Árpád-kori településeken sertéscsont nagy számban fordul elő. A csontanyag alapján a,,szakemberek”azt két csoportra osztják, ezek szerintük nem tekinthetők fajtáknak, hanem a domesztikáció különbözőfokán álló egyedcsoportoknak. Az egyik csoportban a nagyobb testű, durvább szervezetű (ez szerintünk a szalontai fajta), a másikba az erősen megrövidült koponyájú és állkapcsú egyedek tartoznak ( ezek az Európából, illetve az őslakosságtól átvett típusok ). A középkor Magyarország sertésfajtáiról átvet típusok). A középkori Magyarország sertésfajtáiról és azok eredetéről sokféle – főleg irányított – nézet fogalmazódott meg: vélték azt romai korinak. A IX, századi magyar hozadéknak, XIII. század itáliai jövevénynek és ősi autochton fajtának. A sok zűrzavaros monarchista és kommunista ideológiáktól fertőzött nézetek után megállapíthatjuk a következőket: a Dél- Oroszországban élő ,,szelid”szalontai sertést nagy valószínűség szerint a magyar ősei magukkal hozták a Kárpát-medencébe. Columella római író a XII. században említést tesz a szalontai és a bakonyi sertésről. A szalontai sertés borjú nagyságú, lángvörös - vagy téglavörös színű állat volt, horpadt homlokú és marakodó természetű. Átütött rajta a vaddisznó tulajdonság, hiszen annak egyenes leszármazottja: malacai ma is csíkosak. Györffy István írja, hogy a szalontai disznó manapság is gyakran a vaddisznóval búg. A szalontai kondás nehezen tűrik meg a más ember jelenlétét, mint a kanászét. Manapság is fiaztató gödrökben fiadzó. Ahol töigy-vagy bükkerdő van, mert a makk a sertés kedvenc tápláléka. Általában nem udvarokban és ólakban, hanem szilajon tartják. A bakony fajta, a réti disznó. a siska,a túrmezei, az alföldi, a tüskésszőrű hegyi disznó mind olyan parlagi sertésfajta, amelyik itt voltak már a középkorban is. A külterjes tartásmód következtében a XIX. századi – kipusztulásukig – fennállt a vadsertéssel való kereszteződésük lehetősége (Pölöskei Balázs).
A Kárpát-medencében a régebbi sertésfajták a nagy testű, vörös színű szalonkai sertés mellett az erdős vidéken az alföldi nádi sertés és az Alföld keleti részén és az igen szívós hegyi „tüskés” sertés volt.
Anonymus említi, hogy Dentümagyarországban a magyaroknak sertéskondái is voltak, amire a „subulcus” – a kanász- szó is utal. VI. Bölcs León bizánci császár is leírja a magyarokról, hogy „nagy csapat juh és jószág (juh és sertés), lovak és teherhordó barmok követik őket, hogy élelmét és tejitalt szolgáltassanak nekik…”
A honfoglalóknak csakis szalontai sertéseik lehettek, hiszen a többi ősi fajta (a „bakonyi-szerű” és a „mangalica-szerű”) már itt élt a Kárpát medencében. Még Arisztolelész is említi a Pannóniában élő egykörmű sertéseket, aminők még nemrég hazánkban is éltek.
A szalontai sertés hajdan az Alföld északi és északkeleti részén, az északkeleti erdős megyékben és Erdélyben terjedtek el; legutóbbi hazájuk Bihar, Szatmár, Szabolcs, Hajdú-és Békés megyék voltak. Hogy milyenek voltak a szalontai disznók, arról sokan írtak. A korai szerűk szerint: „a szalontai sertés a vaddisznók ivadékai voltak” Gáti István szerint „oly nagyok voltak, mint a borjak, olly nagyok, pirosak és híresek”. Pethe Ferenc szerint „elég van az Alföldön, különösen Békés vármegyében, a honnan ezt, egy város nevéről, Szalontai fajtának, néhol siskának nevezik.. ”. Galgóczi szerint „legnagyobb testű minden magyarországi sertés közt a szalontai fajta…..” .
Dely Mátyás szerint:
„A szalontai faj álltalánossan veres színnel részint szálkás, részint göndör szőrrel, magas lábakkal, hosszú egyenes törzzsel, felhúzott hassal, felálló, kissé lelógó fülekkel még ezelőtt negyven évvel ez a faj volt a legnagyobb mérvben mind a sík alföldön, mind a homokbuckás nyíren és az apró hegyes tölgy- és nyírfás vidéken elterjedve, de mai időben Szalonta környékén is alig található…………
A szalontai faj jó tulajdonságai közé tarozik, hogy igen nagy húsa van, egy elhízott sertésből 120-140 font hús is kikerül, továbbá, hogy eledelére nem válogatós, melyeknél fogva könnyen tenyészthető, és hogy a különféle vérbetegségekben csak igen ritkán szenved nagy mérvben… A szalontai sertés hosszú derekú, szűk, de azért gömbölyű törzsű, felgörbülő hátú, széles vagy keskeny, felálló vagy lecsüngő fülű, erős veres vagy sárga szőrű , hosszú, erős turkarimás orrú, felhúzott hasú, erős hosszúlábakkal… Negyven évvel ezelőtt az Alföldön ez volt az itthonos faj, nagy és igen jóízű húsú, ropogós, jóízű szalonnája miatt kedveltetten, de a hízékonyabb fajok foglalták el helyét, most már Szalonta környékén is alig található, igen egészséges fajta volt, tenyésztése most is ki fizetné magát.”
Henrik Ditz írta a szalontairól, hogy „Magyarország legkitűnőbb és legnagyobb sertése a szalontai Biharban ”. Ez a faj nehezen és lassan hízlalható, ellenben igen ízletes húst szolgáltat, tenyésztése is inkább azért mint zsírjáért történik…”
Osváth Pálnál olvassuk, hogy „ Régebben a Sárréti járásban az úgy nevezett ugrai veres szőrű, nagy termetű sertés fajta tenyészet, ma már azonban a fehér és a fekete mangalica faj éppen úgy kiszorította ezeket, mint a hosszú gyapjas magyar juhokat a birka…”
Gunda Béla a sárréti Doboz községről szólva ezt írta: „A szalontai sertést tartották, amely az öregek szerint szálkásszőrű nagy állat volt. A színe láng vörös. Három árnyalatban is tartották, némelyiknek majd nem meggypirosban játszott a színe. Erősen hízékony, nagy állat volt… Télen a Sárrét lapos, ingoványos hegyein a gyökeret, böndőt túrta ez a disznó…”
A szalontai sertésről összefoglalóan Hankó Béla a következőket írta: „a szalontai olyan önálló ősi fajta, amelyben van ugyan kevés vér a vele érintkező más sertés fajtákból, mely azonban ősi dél keleti eredetéről való domináns tulajdonságait mindvégig meg tartotta…”
A siska „probléma” A siskáról, mint önálló magyar fajtáról szakíróink ugyan nem tudnak, a horvátok viszont, mint a legrosszabb formájú házi sertésüket számon tartották. Állítólag a Kárpátoktól északra alakul ki, majd innen délre került; hazánk területén a Dráva-Száva közötti területén, majd attól északra Marcaliig és a Balaton partjáig is elterjedt. Nem eleinkkel jött be a Kárpát- medencében, hanem régen itt élt már, és eredete és észak- európai vadsertés háziasításából származtatható. Nevén vitatkoznak; neve a horvátok szerint a horvát „siska” szóból, a magyarok szerint nevét a siskaszerű előre konyuló fülétől kapta. Később a magyarok a kajlán lelógó fülű disznókat nevezték „siskának”, így í „siska”-szó igen zavaros jelentésű. Pethe Ferenc azt írta, hogy „kétféle házi disznó van: a siska és a mangalica”; az előbbi név alatt ő az ösztövér házi sertéseinket, az utóbbi név alatt padig a gömbölyű zsírsertéseinket értette. Ezzel szemben Galgóczi a siskát, mint saját sertésfajtát írja le mondván, hogy „Szentes vidéken egy magas, hosszú, kicsit kónya fülű faj van elterjedve, melynek hízékonyságáról nem sok dicséretest hallottam.”
A zselici régi kanászéletről író Günyei-Ébner Sándor, pedig így jellemzi „a siskát”: „Az ősi siska –a zselici disznó- suttyogó szőrű (felálló sertéjű) rikés disznó volt, nagy járó természetű. Úgy tudott menni, mint egy ménes és nagyokat ugrott, mert olyan vékony lábszára volt, mint a pipaszár s a kanász úgy elfáradt a hajtásban, hogy majd megszakadt bele. Orra hosszú volt (mintegy 30 cm), s a hasa karcsú, mintha bél sem lett volna benne. Hosszú farka, csúcsos füle volt, szőre, pedig ardas (ordaszürke), igyenős, singszőr…”
Ma már tisztán nem található siska, de a mangalicák között még a ’40-es években is akadt egykét olyan rikés disznó, amelynek az ősre való visszaütés folytán keletkeztek. A rikés disznó ugyanis a siskának a mangalicával való keresztezéséből keletkezett; előbbinek uralkodó tulajdonságaival. Mára más ez is eltűnt az országból.
