Az ember legősibb táplálékainak egyike a hal. A horoggal, szigonnyal, hálók és vízi csapdák segítségével való halászat ,,ősfoglalkozás”. Hogy a víz az élet forrása, azt a legkorábbi ember is már tudta. A mítoszokban mindig szerepelnek csodás vízi lények, óriás halak és egyéb csodák. Gyakoriak az ember és a hal közös vonásai felmutató képzelt lények, a sellők és ezeknek férfi- változatai. A legkülönösebb közöttük az a,,kultúra herosz”, azaz a fejlett civilizáció titkait az emberiséggel megosztó jóságos istenség, akiről a Babilónia pap, Bérosszosz 2300 évvel ezelőtt írt, hogy Nagy Sándor görög hódítóval megismertesse Mezopotámia múltját. Szerinte egy felül emberi testű, alul hal formájú személy jött valaha a tengerből az első embereket ő tanította meg, hogy kell emberi módra élni: kenyeret sütni, sört főzni és halat fogni. Majd, miután bevégezte küldetését, visszatért a tengerbe. Az asszír domborműveken is felbukkan egy- egy hal formájú, de emberi lábú alak, feltehetően olyan papi személy, aki az ő emlékére halbőrbe bújva mutatta be szertartásait. A hal, mint keresztény jelkép lehet a Megváltó nevének rövidítése, de lehet az Élet Vízére való utalás is, a Távol- Keleten, pedig a hosszú és boldog élet jelképe egy halfaj, amely az egész világon elterjedt – és ez a ponty. A ponty a gerincesek (Vertebrata) törzsébe, a halak (Pisces) osztályába, a pontyalakúak (Cypriniformes) rendjében, a pontyfélék (Cyprinidae) családjába és a ponty (Cyprinus) nemébe tartozik. A ponty megjelenése a földtörténeti harmadkorban, a pliocén végére és a negyedkor – a pleisztocén – elejére tehető, amikor a jégkorszak hatására eredetileg egységes előfordulása terület keleti és nyugati részre szakadt. Mai formájának megjelenése mintegy egy millió évvel ezelőttre tehető. A kutatók szerint a ponty őse kelet-ázsiai trópusi hal volt: eredetének földrajzi körülhatárolása nem egyértelmű. Balon E. K. (1995) szerint az ősponty (Cyprinus carpioanatolicum)
Közép-Ázsia és a Kaszpi-tenger környékéről származik, ahonnan előbb keletre, Kína területére, majd a Fekete-tengerbe került, majd innen jutott el a Duna-medencéjébe és Nyugat-Európába. A Duna vízrendszerét a ponty mintegy 8-10 000 évvel ezelőtt foglalta el. Az ázsiai és az európai ponty az idők folyamán morfológiailag elkülönült egymástól. A ponty tenyésztése feltehetően mintegy 2000 évvel ezelőtt Kínában kezdődött meg a távolkeleti ponty alfaj (Cyprinus carpio haematopherus) mesterséges körülmények közötti tartásával. Európában a pontyról – amely a szabadon élő pontyra vonatkozik – az első említést Arisztotelész (Kr.e. 384-384) teszi. A ponty házasítása Európában a jelenlegi ismereteink alapján a haltároló tavaiban tehető. Itt tárolták a gazdagok konyhája számára a mindig friss élő halat. A rómaiak még nem nevelték, csak tárolták a pontyokat, mégis náluk kell keresni a háziasítás első csírája. Az ő ínyencségük teremtette meg a középkori szerzetes kolostorokban kibontakozó potykultúrának az alapját. A szerzetesek indítékai hasonlóak voltak a rómaiékéhoz: friss halat igyekeztek biztosítani maguknak a többmint száz napos évi böjtükhöz. Tárolóikban eleinte számos halfajta tartásával próbálkoztak, de környezeti igényei és jó alkalmazkodó képessége miatt a pontyot találták legalkalmasabbnak. Így indult el e hal terjesztése Európa nyugati és északi területei felé. A ponty fogyasztásának széles körű elterjedése a Kr. utáni V-VI. századra tehető. Csehországban és Lengyelországban nagy halastavak alakultak, ahol mintegy 4-5 évig tartott a halak felnevelése. Magyarország természetes vizeinek és tógazdaságainak legfontosabb halfajtája is a ponty. Ősidők óta része a Duna vízrendszerének, minek következtében a magyarság tápláléka részévé vált. Háziasítása révén jutott el mai megjelenési formájáig, de meg tudta őrizni ősi, nemes vad formáját. A ,,ponty” halnév eredete bizonytalan, e hal eredeti magyar neve feltehetően pózsár volt: ezt az elnevezést 1138 óta ismerjük, míg a ,,ponty” elnevezés első előfordulása csak egy 1403-ban keltezett okirathoz köthető (Skorka 1984). A pózsár IV. Béla okleveles szerint már 1267-ben tenyésztették a Tisza körüli tavakban. A Tiszai nyurga ponty a ,,köteles” és a ,,szerhalak” közé tartozott, amely adóba, ajándékba, tizedbe és hetedbe járt. E hajfajtáról az első részletes leírást Bél Mátyás adta Tractatus de re rustica Hungarum című művének De piscatione Hungarica című fejezetében (Deák, A. 1984). A ponty a magyarok Kárpát-medencében való érkezésekor itt- a Duna-medencéjében- őshonos volt; így történhetett meg az, hogy a ponty a magyar népnyelvben a kezdetektől fogva számtalan néven szerepel, mint: potyka, pozsár, magyar ponty, nádi ponty, dunaponty, fekete ponty, nyurga ponty, sodrófaponty, tőponty, vadponty, nemes ponty stb..
A magyarság őshazájában a hal- és a halászat másodrangú szerepet játszott, mert Kelet-
Turkesztánban, majd a többi átmenetei őshazájában – Közép-Ázsiában, a Kaukázusban, majd Levedi törzsterületén és az Etelközben- a halászat az igen gazdag nagyállat állomány mellett nem játszott jelentős szerepet őseink élelmezésénél. Ennek szerepét a ma már idejét múlt, „finnugor őstörténet” túlhangsúlyozta és a monarchikus magyar őstörténeti szemlélet, rávette Hetman Ottót- természetesen kellő ellenszolgáltatás fejében-, hogy a finnugor és a magyar halászat közös jellegét- netán azonosságát- leírja és kihangsúlyozza. Ezzel szemben a magyarság a Kárpát-medencében érkezésekor olyan területre jött, ahol a folyók-tavak tele voltak halakkal; őseink alkalmazkodóképessége gyorsan megteremtett a magyarság Kárpát-medencei halászati kultúráját. A Kárpát-medence halban gazdag volt. Különösen az alföldi síkság a jellegzetes sekély vizeivel biztosított kitűnő életteret a pontyok számára. A Duna menti halbőség már a római korban is messze földön híres volt. A középkorban szerzetes kolostorok- pénteki böjti napjaik okán- biztosítottak rendszeres fogyasztást a halállományból, elsősorban a pontyból. A különböző halfajtákat halastavakban tartották. A balatoni fogas, a tiszai kecsege, a dunai és tavi ponty nemcsak a főúri lakomák, de a szegényebbek asztalán is megtalálható volt.
A régi szakácskönyvek receptjeit is bizonyítják, hogy őseinknél a hal közkedvelt étel volt. Az első ismert nyomtatásban megjelent magyar szakácskönyv az, amely Bethlen Gábor erdélyi fejedelem (1580- 1629) udvarában készült; ebben sokféle halétel elkészítési módjáról értesülünk. A pontytenyésztés leírásai közt ritkaságnak számít Jan Dubravius olmützi püspök 1547-ben latin nyelven megjelent könyve, amelynek német nyelvű kiadása 1690-ben, Bécsben készült. A XVII. század Payféle receptkönyv a halnév írásmódjában nem következetes, mert egyaránt előfordul a posar és a ponty szó. Marcis Rumpoldus 1604-es kiadású Kezei által 1680-ban fordított változatában vendégjárás alkalmával, valamint ebédre és vacsorára böjtös ételként ponty alapanyagból készített fogásokat említ: „Posar fekete levél magyar módon, posar sóban főtt , posar sülve melegen…” Egy csonka példányban fennmaradt, még csak kéziratos ismeretlen szerző által írt XVII, századi szakácskönyv nevezetes sajátossága, hogy benne következetesen már csak ponty halnév fordul elő (nyers ponty, ponty ikrát főzni, pontyot töltve sütni”). Az első Kolozsvárott 1698-ban kiadott, nyomtatott, magyar nyelvű szakácskönyvben egy jelenkor ínyencének szokatlan, pontyból készített receptje is megtalálható: „…Az halat tisztítsd meg, ha új, főzd be, hall álljon sóban, míg az levét készíted: azonban szép vékonyan piríts kenyeret jó feketén, azt had vízbe, hogy vonynya ki az pergelt szagát, onnan kivévén tedd egy csuporba, abba vizet, bort, ecetet, őz meg jól, szitán verd által jó sűrűn, és almát metélvén, és hagymát mézben ránts meg egy kevés tört dió-béllel együtt, és az halat sovából kimosván, tedd fel véle, fősz meg jól a mint illik: abba bors, gyömbér, szagfű, só, méz, hogy jó édes legyen, és jó melegen ab fel.” (Tótfalusi, M. 1698). A Tisza menti községek és városok lakóinak fő böjti eledele a halak közül a tiszai nyurga ponty volt.
A magyar haltenyésztésben még csak egy halfajta – a ponty – tekinthető igazán háziasított állatnak. A jelentős környezeti hatás miatt közülük nem is annyira fajtákat tenyésztettek ki, hanem egy-egy vízterülethez kiválóan alkalmazkodó, ún. tájfajtákat. Sajnos a hivatalos nevezéktan a vadpontyokat is a fajták közé sorolja annak ellenére, hogy ezeknek az ökotípusoknak az értékét az adja, hogy még nem estek át a háziasítás specializált folyamatán, tehát megőrizték a természetes környezetben kialakult genetikai variabilitásukat.
A ponty jellegzetessége, hogy hátúszójuk és farkuk alatti úszójuk csontkemény úszósugara, bognártüskéje erősen fejlett és fogazott. A ponty szaporodásmódja az ívás: tavasszal 17-22 Celsius-fokon vízhőmérséklet mellet a folyók sekély árterületein vagy a tavak fűvel borította, könnyen
felmelegedő parti zónájában történik. Az ikrások a tejessekel csoportosan úszva szórják el irályukat, melyet a tejesek hívivarsejtjeiket kibocsátásával termékenyítenek meg. Az ikra vízzel érintkezve ragadóssá válik, és a fűszálakra, az a benne fejlődő lárva 3-4nap múlva kikel és önálló életet kezd. Egy ikrás ponty több százezer ikrát rak, és mivel a fajra nem jellemző az ivadék őrzése, ennek jelentős része elpusztult. A ponty tápláléka kezdetben apró vízi szervezetekből, állati plantokból, később fejlettebb rovarokból, csigákból, növényi hajtásokból és magvakból áll. A tőponty kedvező táplálkozási körülmények között 8-10 éves korára elérheti a 20-30 kg testsúlyt és az egy méter fölötti hosszúságot. A nyurgaponty növekedése mérsékeltebb. A pontyok növekedése életünk végéig tart, de növekedési erélyük az életkorral csökken. A dunai vadponty háziasítása terén első lépést a fogságba történő szaporítás jelentette. A XIV-XV. században a halász ikrás és tejes pontyokat helyezett ki egy kisebb tóba, megfelelően válogatva ki a legjobb egyedeket. Ezzel vette kezdetét a magyar pontynemesítés. A kiválogatás kezdeti szempontjai, a gyors növekedés és a magasabb testforma kialakítása volt. A kerekebb formájú ponty – amely intezívebb táplálkozású, de később öröklött testalkata folytán zsírosabb volt – jól megfelelt a korabeli konyhai ízlésnek: a magashátúság pedig már a ponty tenyésztett, nemesebb jellegét bizonyította.
A nemesített pikkelyes tógazdasági ponty mellett a tenyésztésben megjelent a gyérebben pikkelyezet tükörponty, az oldaltpikkelysoros és a teljesen pikkelymentes, csupasz vagy bőrponty is, amelyek mint mutánsok váltak a további tenyésztőmunka alanyaivá. Ezután – a XIX. század végén – Magyarország halastavaiba Németországból és Csehországból kerültek pontyfajták. A grófi és egyházi halastavak betelepített pontyállománya a szakszerű nevelés, a kedvező talaj-és éghajlati adottság, valamint a gondos szelekció hatására termelőképességben jobb eredményt mutatott, mint e halfajták eredeti hazájában. Hazánkban a pontyra alapozott tógazdaság csak a XIX. század végén indult meg. Elsőként Herman Ottó hívta fel a figyelmet arra, hogy hazai viszonyainak között a mesterséges termelésre leginkább alkalmas halfaj a ponty. Korábban a pontyot rövidebb-hosszabb ideig leginkább haltároló tavacskákban tartották. Az első valódi tógazdaság 1894-ben épült meg Simontornyán. Európában a századfordulóra már kialakult a ponty számos fajtája, melyek bizonyos tulajdonságcsoportokat jól örökítettek. Ilyen tulajdonság volt a halak külső megjelenése (szín, testalak), növekedési esély, betegségekkel szemben mutatott ellenálló képessége stb., a klasszikus pontyfajták, amelyek jelentősen részt vettek a hazai nemes pontyok kialakulásában a következők voltak; aischgrundi, csehországi, frankonai, luzsicai és galícai.
Néhány évtized alatt önálló magyar tájfajták alakultak ki, mint a II-ik világháború után a Tatai és a Hortobágyi pikkelyes, a Szegedi, a Váraszlói, a Sumonyi és a Biharugrai tükrös. Az 50-es évek gödöllői kutatói és egyes halgazdaságok eredményes nemesítő tevékenységének folytatásaként 1962-ben Szarvason indult el az a kutatómunka, amelynek keretében összegyűjtötték a jelentősebb tógazdaságok ponty tenyészállományát és győződtek meg e halak tulajdonságairól. A pontyfajták keresztezésével tájfajta hibrideket állítottak elő, melyek közül a Szarvasi 215-ös tükrös, a P31-es és P34-es pikkelyes hibridek heterozis-hatást mutattak és 20-25%-kal jobb eredményt értek el, mint a tiszta halfajták. 1972 után a tógazdaság pontytermelésének 80%-át a szarvasi hibridek biztosították. A kilencvenes évek elején a tógazdaságok nagy része megánkézbe került, és így új tájfajták felújításával hozzájárultak a Magyarországon kialakult tógazdasági sajátos „ősi” pontyfajták fennmaradásához.
A pontyból –mint alaphalból- készített, jellegzetes tiszai (alföldi) halétel, a halászlé először az 1871-es kiadású Rézi néni szakácskönyvében fordul elő. A tiszai ponty a magyarságnál jellemző bizonyos ünnepekhez (pl.: karácsonyhoz) kötött étel volt. Számos elkészítési módja közül ismertebb a rácponty, a rántott ponty, a ponty halászlé, a paprikás és a halkocsonya. Újabban a tiszai nyurga pontyot a Tiszán kívül természetes vizekben is tenyészik, mivel a természetes ívó területek száma csökken és minősége romlik. A tógazdaságokban tenyésztett nemesített pontyfajták szaporításában jelentős szerepet játszott Woynarovich Elek.
Ma évi 24. 000 tonna haltermelésünknek mintegy 70%-a ponty. A hazai pontyfajták élő génbankja 17 magyarországi és 15 külföldi pontyfajtával a világon egyedülálló és páratlan természetvédelmi jelentősége mellett a ponty genetikai feljavításában fontos szerekciós bázist képviseltek. 1999-ben megkezdődött a pontyfajták törzskönyvezése. Az egységes törzskönyvi feljegyzések lehetővé teszik, hogy az elismert önálló pontyállományok tenyésztő munkája eredményeként várható genetikai előrehaladás a fajták teljesítményében nemzedékről-menedékre ellenőrizhető. A magyar ponty amely ősi formájában a Duna vízrendszerében honosodott meg, alkalmazkodott és fejlődött évszakok során, a mai napig megtartotta eredeti vadponty jellegét, tőponty és nyurgaponty formájában ma is jelen van hazánk természetes vizeiben. A tenyésztő. Nemesítő emberi tevékenység hatására kialakult tógazdasági pontyfajták a kedvező környezeti feltételeket asszimilálva, tenyésztőink céltudatos nemesítő munkájának további eredményeként konszolidálódnak és váltak a magyar tenyészett állatfajok méltó tagjaivá.
A magyar halfajok és élőhelyeik (természetes és mesterséges vizek) a „hungarikum”- előállítás egyik olyan módját mutatják be, ahol az alapanyag- előállítás, a környezetvédő termelési mód és a hungarikum alapú gasztronómia szolgáltatás különös összhangba hozható. Ezt a történelmi múlt is indokolja, hiszen a hazai ártereken és a nagyvizek környékén a hal jelentős fehérjeforrás volt. Esetenként a sertéseket is hallal etették. A XIX. sz. külföldi utazói legendákat meséltek a szigetközi, a kis- balatoni és a tiszai halbőségről és a halak nagyszerű minőségéről és változatosságairól. A Kárpát-medence vizeiben az európai-transzkaukázusi vadponty alfajnak (Cyprinus carpio L.) két vadponty változata alakult ki: az, amely a Cyprinus carpio kelet-európai fajnak egyik változata, melynek kis-balatoni, dunai és tiszai változata, ismert. Kis-balatoni változata mintegy 200 éve jöhetett létre. Hozzá közel álló változat a tőponty (Cyprinus carpio morpha acuminatus Haeckel).
Mindkét fajta testét összefüggő pikkelytakaró borítja, szájuk csőszerűen kinyújtható az iszapban található táplálék összegyűjtésére, a szájszögletükben egy pár hosszabb és egy pár rövidebb bajuszszal látható. Színüket részben öröklött fajtajelleg, részben a környezet, úgymind a víz kolloid-tartalma, növényzettel való benőttségge és az ebből adódó fény, továbbá a talaj minősége határozza meg. A hát sötét olajzöld, oldaluk a has irányban világosodva zöldessárga, sárgásfehér, de Tisza vadpontyaink színe zöldesszürke, végein vöröses árnyalattal.
