Honfoglaló őseink feltehetően kecskét is hoztak magukkal (ezt krónikásainktól tudjuk), de az is ismeretes, hogy az itt élő népek is tartottak kecskét. Ebből következik, hogy a ma még szétszórtan fellelhető parlagi kecske a Kárpát-medence szülötte, így őshonosnak tekinthető. Parlagiaknak azért nevezzük, mert nem céltudatos tenyésztőmunka eredményenként jött létre. Külső jegyeiből ítélve a bezoárkecskétől és a csavartszarvú vadkecskétől (Carpa hircus és a Carpa falconeritól) származik. A Carpa hircus jegyeiből fellelhető a sarló alakú, nagyjából párhuzamos lefutású, a bakoknál felfelé álló, pödrös szarva, és a kecske ordas, vadszíne, amely nyáron kissé vöröses és a háton sötét szíjazású. A hircusra jellemző még a rövid szőr, amely esetenként a kecske hasán és combján látható. A capra falconeri eredetű bakokra jellemző a hosszú, csavarmentes pödrött szarv és a hosszú, hullámos szőrzet. Ezt a szarvalakulást a Kárpát-medencében leginkább az erdős-hegyes vidéken élő parlagi kecskék őrzik. A szügyről is hosszú szőr nyúlik le, ezért olyanok, mintha „szoknyában” lennének. A háziasított kecskékben mutációként megjelent a sutaság és a sokszarvúság.
Kukovics János jogosan teszi fel a kérdést, hogy milyen is lehetett a „eredeti” őshonos magyar kecske? A fajtába nem sorolható, vegyes állományt- írja- egységesen „parlagi kecskének” nevezzük. Ilyen fajta ugyan hivatalosan nincsen, hiszen a változatosság igen nagy, mert „okszerű” tenyésztéssel nem foglalkoztak. Ez adta az igazi parlagi jellegét. Kis vagy közepes termetű, nagy szarvú, hosszú szarvú, különböző színű (fehér, szürke, vörös vagy fekete, de tarka is lehet) egyedekből állt. E régi magyar kecskék teje, húsa miatt tartották, de szőrét és bőrét is használták. A kecskeállományt a hosszú, durva, vegyes összetételű szőrtakaró és vastag bőr jellemezte. Tehát, régi magyar kecskefajta nem maradt fent. Ősi kecskéink génjei megvannak ugyan a parlagi kecskéinkben, azonban mai értelemben vett, idegen befolyástól mentes homogén fajtát még nem tenyésztettek ki”. A magyar parlagi kecskének nem voltak hivatalosan elismert tájfajtái, de különbséget tettek egyes tájakra jellemző kecskék között. Újhelyi Imre 1906-ban még megkülönböztetett begy szürke színű jászsági kecskét, amelyből ma már, csak elvétve fordul elő egy-kettő. Az Alföldre álltalába a fehér színű kecske volt a jellemző, mert ezek a kecskék jobban bírták az erős napsütést, mint a tarkák.
A fehér színűek közül elsősorban a sutákat részesítették előnyben. Ezzel szemben Nógrád, Heves és Borsod megyékben a szarvalt váltózata volt a kedvelt. Mind az alföldi, mind az észak-magyarországi magyar parlagi változathoz tartózó kecskék létszáma annyira megcsappant, hogy szinte a teljes kihalásra vannak ítélve.
A hegyes vidékekre a tarka színű kecskék voltak a jellemzőek. Ebből a csoportból határainkon kívül Erdélyben és a Délvidéken található a legnagyobb létszám. Határainkon belül elszórtan a Dunántúl erdős vidékein és Békés megyében a folyók árterületein található. Az erdős-bokros vidékeken általában nagyobb testűek alakulnak ki, ami annak köszönhető, hogy a fák levelei és fiatal hajtásai – amelyek a táplálékuk zömét jelentik – fehérjében és ásványi anyagokban gazdagabbak, mint a rét és a legelő füvei. Magyar (őshonos vagy ősi) kecske meglehetős változatosságot mutatott a korában mind méretre, színre és szarvalakulásra. Az őshonos magyar kecskék jellemzőit értékelve a hosszú szőrt, növesztő változatokat tekinti e kategóriába tartozónak. Az egyenletes, teljes testen (fej és nyak kivételével) hosszú szőrt növesztő tincsesnek, a combokon hosszú szőrt, növesztőket, pedig gatyásnak nevezték el. Az utóbbi az őshonos magyar kecskék nemes kecskékkel való tervszerűtlen kereszteződéséből született változat. Mindenevő, szerény igényű ,,szegény ember tehene” néven, számon tartott jószág, amely alkalmas tej- és hús célú tenyésztésre. A magyarországi kecsketartókat gyakran gúnyolták. Ennek fő okát a kecske sajátos táplálkozásokban kell keresni. Csodálatos módon hasznosít olyan növényeket (kutyatej, citromfű, zsálya, godirc, bürök stb.) amelyek más állatok számára károsak. Legszívesebben a hüvelyesek fiatal, zsenge hajtásait és a káposzta- és a répaféléket és nagy előszeretettel fogyasztja a különféle bokrok és cserjék ágait és hajtásait. Ezért tiltották hazánkban, különösen akkor, amikor elkezdődött a tudatos erdővédelem. A magyar tincses kecske ma már csak eldugott településeken és tanyákon bukkan fel. Szélsőséges viszonyokhoz való jó alkalmazkodási képességükben nagy szerepet játszik hosszú szőrzetük és vastag bőrük. Ez nemcsak a hidegtől és a melegről, hanem a böglyök és a szúnyogok csípése elől is védi az állatot. A tincses a durvább takarmányokat is jól értékesíti. A magyar kecskék megjelenésében: rövid szőrű, ,,gatyás” , ,,fürtös”, szarval vagy szarv nélküli, szarvatlan. Régi leírásokban olvasható, hogy a kecske ,,szellemi lény” ellentétben áll a juhokéval, mert a kecske az emberrel szemben jobban megőrizte ,,önállóságát”. Ez azonban nem zárja ki idomíthatóságát: megtaníthatok kocsihuzásra is. Nem engedi viszont, hogy túlhajszolják, vagy túlerőltessék. Ha erőszakoskodnak vele, olyan csökönyössé válik, mint a szamár, főleg ha ütlegelik, megtagad mindenféle engedelmességet.
Rodiczky J. 1905-ben a fehér magyar kecskéről ezt írta: ,,Hazánkban számos helyen találunk rövidebb-hosszabb szőrű, jó tejelő fehér kecskét, a melyeket úgy saját vérükben, mint fehér svájci kecskebakkal, való behágatással eredményesen javítani lehetne.”
1948-ban már csak a ,,fehér magyar” a ,,nemesített fehér” vagy a ,,nemesített őzszínű” kecske tenyésztését javasolják indokolva, hogy a Magyarországon közönséges kecskék olyan keveredést mutatnak, hogy önálló fajtára szétosztani őket alig lehet. A különbség a szőr színében és hosszúságában jelentkezik. Azonban sem a szőr hosszúság, sem a szarv alakja nincs szorosan színhez kötve, valamint a tejelékentség sem. Ennek oka a szánentáli és az alpesi fajtacsoport nagymértékű importja. A hazai fehér kecskék egyik legkiválóbbja a temelippai, mely arról is nevezetes, hogy az angórai kecskével az Alföldön Halas József birtokos által a XIX. század hatvanas éveiben folytatott kísérletekhez ezt a kecskét használta fel. Szép fehér kecskék találhatók Budapest és Kecskemét környékén. Rodiczky J. az 1911-ben megjelent könyvében már csak „magyar fehér tejelő kecskéről” közöl információkat. „Széptestű fehér kecskék datálhatók Baranya vármegyének Tolnával szomszédos hegyvidékén is, de nagyban és egészben kevés ügyelettel vannak nálunk a tetszetős fehér színűek”. A magyar kecske bakja 60-85 kg súlyú, és 70-85 cm magmagasságú, az anya 40-60 kg és 60-75 magmagasságú. A hegyvidéki állatok valamivel kissebek, mint a síkvidékiek. Az állat jellemzően fehér szőrű, de fekete, vörös és foltos színekben is előfordul. A szarvalt állat 30-60 cm hosszú hátraívelő nagy oldalt forduló szarvat visel. Az arcvonala egyenes vagy kissé domború. Az áll alatt esetenként függelék, ún. csengettyű található. A fülek felállok, előremutatók. A nyak középhosszú, a fej felé elkeskenyedő, a mellkas mély és tág. A tőgy jól fejlett, ún. hasi tőgy. Az állat szaporasága közepes, edzettsége igen jó. Tejtermelése 1-6 liter/nap, mely nagyrészt márciustól novemberig tart. A tej zsírtartalma magas, 3,8-4,2%, és háromszor annyi vas és vitamin van benne, mint a tehéntejben. Míg a szarvasmarha testsúlyának kb. hatszoros tejmennyiséget, termeli meg, a kecske tejtermelése 10-12-szerese a saját tömegének. A kecskehús fehérjetartalma is jóval magasabb, mint a birkáé, kalória-és víztartalma viszont alacsonyabb, ezért főzés közben nem esik össze. A kecske bőréből minőségi csizmát, cipőt, kesztyűt, kabátot és nyerget készítenek, szőrét a kalapgyártásban, a szőnyegkészítésben és az ecsetek-és kefék gyártásánál hasznosítják. A magyar mesevilág számos történetet őrzött meg a kecskékkel kapcsolatban (pl.a Három szegény szabólegény esélyét). A birka-és a szarvasmarha tenyésztés növekedése mellet a parlagi kecsketartás főleg az ország peremterületein sokáig megmaradt, mert igénytelen tartásmód mellet, jelentős hasznot biztosított.
A kecskét általában a szegénységgel párosították, amint ezt egy 1801-es rendelet is kimondja:
,,A szegénységnek engedtessék meg, hogy egy-két, kecskét tartson a legelőn” Károly Rezső, pedig 1910-ben ezt írta:
,,Némelyek annyira mentek a kecskével szemben, hogy a kecskeállomány csökkenését a vagyonosodás jelének hitték.”
