A húsételeink közül elsősorban a juh húsát élvezték leginkább, de ritkán, ünnepélyes torokon a lóra, mint különleges csemegére is sor került. Bölcs Leó bizánci császár említi, hogy a magyar sereget állatok, ménesek és kancák serege követi, főként a tej biztosítása céljából. Anonymus krónikája az 1046-os Vatha-féle lázadásról ezt írja: „Vatha átkozott és kárhozatos biztatására az egész népe feláldozta magát a gonosz szellemeknek és kezdének lóhúst enni.” Mikor, pedig Julianus 1237-ben visszatért útjáról azt jelentette, hogy az őshazában maradt magyar többek között lóhúst is ettek. A juh- és a lóhús mellett természetesen a szarvasmarhák, a sertések, a birkák és a baromfiak húsát is fogyasztották. Csemegének számítottak a vadmadarak (fürj, fogoly, szirti tyúk, fácán) és a kis- vadak, főleg a nyúl húsa, melyek nagy részét sólymokkal, karvallyal, héjával és turullal (kerecsensólyommal) vadásztak. Ez utóbbi madarak elejtették a hattyúkat, a túzokokat, a darukat és az antilopot is. Kiegészítő foglalkozással rókára, farkasra, őzre, szarvasra, antilopra, arkarra és icskére is vadásztak. A húst többnyire feldarabolták, sok és erős fűszerrel megfőzték. A lovas népek életében az igazi húsfogyasztás ideje a tél volt, amikor a nagycsaládok minden tagja egy helyen tartózkodott. Ha egy vendég érkezett hozzájuk – akár a hegyi legelőkön, akár állandó szállásainkon tartózkodtak – a vendéget mindig áldozati bárányt vagy birkát fogtak. Őseink a lakomát, a húst a családon belüli szigorú rend szerint osztották fel. Aszerint, kinek milyen hely jár, kapta meg ki-ki a neki járó részt a leölt juhból vagy más állatból. Legjobbnak a csípőcsont körüli részek, a tompor, a borda, a belső részek és a fej számított. A következő sorrend az előbbivel egyezett meg csak a fej nélkül. Ezután következett a csülök, más belső részek és a farok, majd a comb, a lapocka, a mellső comb és az első lábszár. A menynek és a vőnek az oldal, a lányoknak a farkcsont, az asszonynak bizonyos belső részek jutottak, a nyak és a hátsó rész mindig a parasztoké volt.
Priszkoszrhétor, aki a görög császár követeként többször is járt Attila udvarában leírta, hogy milyen szigorú rend szerint zajlott egy hun étkezés. Leírása szerint a vendéglátás nagy, hosszú teremben történt. A terem falai mentén kis asztalok voltak, körülöttünk székek álltak. Egy –egy asztal mellé 4-5 személy ült. Az asztalsor jobb- és balszárnya középpontjában emelvényen állt Attila asztala és kerevetje. Kissé hátrább egy másik kerevet volt, mindkettőt fehér szalagok ékesítették. Amikor a követek beléptek, az ajtóban egy pohárnak borskupát nyújtott nekik. A kupákból az uralkodóra köszöntve kellett minden belépőnek innia, ez kötelező szertartás volt. Az emelvényen, Attila jobbján a tiszteletbeli főhelyet minisztere, Onegésziosz foglalta el, vele szemközt ült Attila két fia. Legidősebb fia apja kerevetén foglalt helyet, de alacsonyabban. Szemét lesütötte és az egész ünnepség alatt tisztelettudóan viselkedett. A császár követeinek meg kellet elégedniük a másodrangú balszárnnyal, de még itt is eléjük ültettek egy előkelő hun urat. A vendégek drága aranytálakból ettek, és aranykupából ittak. Attila azonban fakupából ivott és fatányérból evett.

Kisbán Esztertől (1996) ősvállukkövetkezőket: A lehetséges élelmiszereket és ismeretük időrendje összhangban van azzal a megnevezésükre szolgáló nyelvi anyaggal, amit az összehasolitó nyelvtörténeti elemzés már korábban függetlenül is kimutatott…. A konyhatechnikának igen kevés alapváltozata,  lehetősége van … húst bizonyára főztek és sütöttek is. Az ilyen és hasonló primitív közhelyekkel szemben ma már kutatóink tudományosan foglalkoznak színes és magasszintű ételkultúránkkal.
Analógiák, a korabeli auktorok utalásai, belső ázsiai személyes kutatások és más források alapján őseink életkultúrájáról ma már egységes képet alkothatunk. Őseink ételeink reális rekonstruálásához nagymértékben segít az a kiadás előtt álló Kr. e. első évezredből származó mintegy száz ételleírást tartalmazó hun receptkönyv, amelyet az ujgurok őriztek, meg hu írásukkal (e receptkönyvet Kovács Imre Barna adja ki). Cey-Bert Róbert Gyula a honfoglaláskori magyar fejedelmi konyha: Az ősi magyar konyha nyelvezete a magyar ősvallás értékeinek tükrében címmel 1996-ban, majd utána sok más magyar és idegen nyelű kiadásban számos jelképértékes ételreceptet készített – rekonstruált -, és ezekben részben ősi magyar, részben a jugarok által ma is használt nevét használta fel, néhány esetben, pedig fantomnevet is adott. Jelképértékes receptjei: az áldás, az üstön (pörköltszerű rövid levű áldozatai étel), a hala ősi elkészítési módja, a töltelények (káposztalevélbe vagy tésztába töltött darált húsok) és a kötönyök (bélbe töltött darált húsok, gyakorlatilag hurkák), sütények (sült húsok), nyárádok (ízesített friss zöldséglevek), füstölények (sózott, pácolt és füstölt készítmények), körözöttek, gyurányok (tésztafélék) stb.. Őseink régen is, Belső Ázsiában maradt rokonaink (ujgurok, sara jükuk stb.) ma is készítettek / készítenek gombócokat, csipetkét, galuskát, tészta alapú édességet, párolt fűszeres halakat, ravioliszerű, tésztába töltött darált húsokat. Ezeknek egy részét Belső Ázsiában ma is fogyasztják, egy része számunkra is megmaradt a mának, kisebb része, pedig csak fogalmakban maradt meg. Őseink hajdani magasszintű életkultúrájából is kirajzolódik az a csoda, hogy idegenként Európa egészen más életkultúrája ellenére ősi izvilágunkat meg tudtuk tartani a mának. Életkultúránk magasabb szintű volt, mint Európáé: ezen a téren is mi többet adtunk a világtól, mint amelyit kaptunk.