A paprika nemzetség legismertebb tagja a Capsicum solanum L. Magyar népi neve: kerti bors, magyarbors, pogány paprika, törökbors és veres bors. A vad alak csak néhány cm-es, ez Közép-Amerikában található, ahol már régtől termesztik. A paprika eredetéről a növényrendszertannal foglalkozó szakemberek az újabb időkben elbizonytalanodtak, egyértelmű állásponttal nem rendelkeznek. Legvalószínűbb őshazája Brazília lehetett. A paprikának dél-amerikai változatát csiliborsnak nevezik.  „A capsicumnak régi, vadon termő volta termesztésének gyakorisága következtében mindig bizonytalan. A figyelemre legméltóbb szerzőktől leírt indiai példányok csaknem valamennyien a Kelet-indiai Társaság harbáriumaiból valók, amelyekben soha sem tudjuk, hogy vajon valamely növény valóban vadon termelő volt-e az ember lakásától távol vagy erdőkben tenyészett-e…”. A paprika „hagyományos” őshazája Közép- és Dél-Amerika, Európában Amerika felfedezése után került. E kor írásai megemlítik, hogy „Kolumbusz a kaukázusinál csípősebb borsot hozott földrészükre”. A paprika Európában először Spanyolországban bukkant fel. A spanyol királynő, Izabella és a főúri hölgyek érdekes egzotikus növényt láttak benne. Európában először, mint bőrbetegségek orvoslásához használt fűszert említik.

A paprika dísznövényként jutott el Magyarországra. Ahogyan a paprika eredete vitatott, ugyanúgy magyarországi megjelenése sem ismert. Belső-Ázsiából rendelkezünk paprika-féle fűszer használatáról szóló adatokkal. Őseink ételeiket cayennel, borssal és erős gyömbérrel „erősítették”, ezért a paprika erős íze és használata nálunk nem volt idegen. Gyors elterjedését

ez magyarázza. A fűszerpaprika Magyarok általi használata egész füszernövény-történetük leghomályosabb része: tele van prekoncepcióval. Használatának kezdete bizonytalan, ujjaban X. századi honfoglaló magyar sírokban is találták apró hegyes (macskapöcs) paprikát, amelyet a Svédek fognak a közeljövőben pudlikálni, mivel a „magyar irányított koncepcióban” ez nem esik bele. Újabb kutatások szerint a paprikát nálunk a törökök elől menekülő Bolgár bevándorlók terjesztették el. (Alföldi Flatt Károly). Az országban hamarosan rájöttek arra, hogy a paprika nemcsak dísznövény, hanem igen jól használható ételízesítőnek is. Európában eleinte „lenézett” paraszti fűszer volt, nálunk viszont igen gyorsan népszerű lett. Széchy Margit gyűjteményeskertjében 1570-ben már volt paprika. Carolus Clusius botanikus, pedig 1579-ben Batthyány Boldizsárnak paprikamagot küldött. Egy 1586-ban megjelent füvészkönyv megjegyzi, hogy a paprikát Spanyolországban bors helyett használják. Szenczi Molnár Albert szótárának 1604-es pozsonyi kertészkatalógusában „törökbors” néven szerepel. Az 1784. évi Canonica visitaiso szerint Molnár János bátyai jegyző és kántor paprikaföldet is kapott juttatásként. A dézsmalajstromokban már 1766-ban is szerepel „Szeremléről származó paprikafüzér”. A „Paprika”, mint családnév már 1703-ban is szerpel, Csanádon az 1703-as dikális összeírásban szerepel egy Paprika István nevű jobbágy, de 1770-ben már nyolc Paprika vezetéknevű jobbágyat találunk. Kalocsán az első ismert Paprika vezetéknevű 1766-ból származik. „Paprika” néven először az 1775-ben megjelent „Új füves és virágos magyar kert” című műben szerepel.  A Kárpát-medencében csak a XVIII. századtól kezdték meg termesztését, majd ez világmértékűvé lett. A „Paprika” szó valamilyen formában a „papar” vagy „peper” szóból származik, ami borsot jelent. August Ellovich magyarországi útjáról beszámolva már így ír a paprikáról: „A spanyol borsot Magyarországon paprikának nevezik és  a magyaroknak  legkedvesebb fűszerszáma. Hihetetlen milyen mennyiséget tesznek nemzeti ételeikbe, amilyen a gulyáshús…” A pirospaprika a Magyar konyha leggyakrabban használt és nélkülözhetetlen fűszere. Alkalmazása széles körű, vidékenként és családonként változó. Levesek- a halászlé, a híres marha gulyás-egyéb húsételek, szalonnák, főzelékek, mártások, saláták, sajt –és vajételek körözöttek ízesítője és színezője. A húsfeldolgozó iparban, a konzerviparban és a sütőiparban így nagy mennyiségben használják: egyéb ízesítő anyagok és fűszerkeverékek fontos alapanyaga. Szegedi specialitás s szegedi paprikából készített szegedi szalámi, de elengedhetetlen fűszere a magyar szárazáruknak: a kolbászoknak is. A világstatisztikában ez egy főre eső legtöbb paprikát Magyarországon fogyasztják.

A paprika termése bogyótermés, melynek csípős fő hajtóanyaga a kapszaicin, és mellette sok C-vitamint, illóolajat, szírt, cukrot, pektinit és ásványi sókat is tartalmaz. Festőanyagai a karotinoidok, amelyek tápérték szempontjából is fontosak. A paprika hosszú, piros termésű erős kapszaicin

alkaloida tartalmú. A fűszert az érett bogyó szárítása és őrlése után nyerik. Értékét a felhasznált fajta és az őrlemény minősége (termésfal, mag, erezet aránya) határozza meg. Az élénkpiros színt a festékenyag adja. A csípős fajta festéktartalma nagyobb, a csípmentesből a kapszaicin hiányzik. A Magyar paprika kiváló fűszerező tulajdonsága miatt lett világhíres: használata és népszerűsége külföldön is állandóan emelkedik. A Magyar fűszerpaprikának leginkább a köznépi zsírkonyhában volt fontos szerepe. Zsírban oldva javítja az ételek gasztromoniai tulajdonságait, természetes színezéstartalma – a karotinok és a karotinoidok –valamint telítetlen növényolaj-tartalma miatt az ételek biológiai értéke növekszik, sőt a csípős változat segíti az étel emészhetőségét.  Hazánkban a pirospaprikát hétfelé minőségben dolgozzák fel: különleges. csípősségmentes, csemege, édes-nemes, félédes, rózsa és erős formában. A különleges paprika élénkpiros, tüzes fényű, kellemes fűszeres szagú, édes, vagy alig érezhetően csípős, zamatos és a legfinomabb őrlésű. A csípősségmentes paprika világosbarna, csípősségmentes, kellemesen fűszeres, zamatos és nem oly finom őrlésű, mint a különleges paprika. A csemegepaprika világospiros, kellemesen fűszeres, zamatos, alig érezhetően csípős és az előzővel azonos ölésű.  Az édes-nemes paprika a csemegénél sötétebb árnyaltú, zamatos, kissé csípős, kellemes ízű és közepes őrlésfinomságú. A félédes paprika az édes-nemesnél világosabb, tompább színű, jellemzően fűszeres, kellemes csípős és őrlési finomsága közepes. A rózsapaprika piros színű, eléggé csípős, őrlése a félédesével egyenlő. Az erős paprika a világos barna-pirostól a sárgáig változó színű, erősen csípős, közép finom őrlésű.