A magyar szürke marha jellemzőit Cs. Kovács Károlynál olvassuk: Ez a nagytermetű, békés, ám mégis erőt sugárzó jószág fajtajegyeivel, robusztus testével, arányos, nagy fejével, szépen ívelt, lant alakú szarvával, harmonikus testkörvonalával a legszebb küllemű háziállatok közé tartozik. Tenyészértéke azonban szépségét is felülmúlja. Évszázadokon keresztül hármas céllal tenyésztették: igavonásra, valamint hús- és tejtermelésre. Bőrét, csontját ipari célokra, lábbeli készítésére stb. használták fel. Rendkívül szívós fajta, még a havon is megellik. Teljesen ellenálló a nyugati szarvasmarhafajták betegségeivel - gümőkor, szivacsos agylágyulás - szemben. Akár hónapokig is elél szikes puszták legelőinek füvein, rideg tartásban. Teleltetése fűtött istálló helyett karámban megoldható. A legkevesebb ráfordítás mellett tartható, nem kell istálló, igénytelen füveket hasznosít, nem szükséges állatorvos, gyógyszerek - csupán élettér, pusztaság kell neki. Ez a fajta csodálatosan „kitenyésztette magát”.

A magyar szürke szarvasmarha egyedeinek súlya teheneknél 500-550 kg, bikáknál 700-900 kg. Marmagassága 140-160 cm. Színe az ezüstszürkétől a sötét daruszínűig terjedő árnyalatokban fordul elő. A bika színe változatosabb, mint a teheneké; a tört elülső része általában sötétebb. A fedőszőr nyáron rövid, télen hosszú és tömött. A bőr jól pigmentált, palaszerű színű. A természetes testnyílások környéke sötétszürke a combok között. A herén, a tőgyön és a fülben a bőr rózsaszín. A hereborék alsó harmada, fele mindig fekete. A száj közvetlen szegélye világos lehet („rigószáj”), az orr mindig fekete. A szájpadlás pigmentáltsága változó, kívánatos a palaszürke szín. A borjak színe a kortól függően változik; születésekor pirók színűek (sötét, világos és ennek átmenetei), később szürkülni kezdenek, majd 4-6 hónapos korukra teljesen szürkévé változnak. A homlok és a váll környékén rőt színű szőr is előfordulhat. A szarv töve piszkos fehér, a közepe fehér, a szarvhegy változóan lehúzódva fekete. A szarv teljes kialakulása kb. négyéves korra várható. A szarv sokféle lehet, keresztmetszete mindig kör. Izomzata szívós, de nem nagy tömegű. Testarány: erőteljesebb elülső és gyengébb hátulsó rész a jellemző. A nyak hosszú, izomszegény, a járomél erős. A lebernyeg - különösen a bikákon - fejlett, a váll és a mar feszes, erős, izmos. A hát izomzata szívós, de kis tömegű, a kiemelkedő farbúb miatt alacsonynak tűnik. Az ágyék gyengén izmolt. A far többnyire egyenes, elég hosszú, hátrafelé keskenyedő, felső vonala ritkán tetszős („cifra far”). A farok hosszú, csánk alá érő, fekete farok bojttal. A haj terjedelmes, a mellkas nem elég dongás, de mély és hosszú. A tőgy kis terjedelmű, erősen szőrözött, ún. „gulyatőgy”, a lábvégek szaruanyaga rendkívül ellenálló, mindig sötétszürke. A szabálytalan lábállás elég gyakori, különösen hátul („kardosság”, „gacsoság”).

Szarvasmarháink szabadon tartott, istállót sohasem látott állatok voltak. A gulya kinn élt a szabadban, soha fedél alatt nem hált. A szilaj ökrök inát megvágták, ha vásárra akarták vinni őket, hogy nagy bajt ne okozzanak. Ősi címeres fajtáink még ma is élnek és a magyar pásztorok éppolyan gazdag szókinccsel különböztetik meg színeiket, szarv-állásukat stb. akárcsak a lovaknál. Húsát jól fel tudják használni.

Györffy István a magyar borjúpalóka pontos mását az ázsiai török népeknél találta meg. Ezt a kisborjú elválasztásánál használják. Nem más, mint a borjú orrára kötött félköralakú deszkalap. Ha a borjú szopni akar, akkor eltakarj száját, de ha a földhöz hajolva legelészik, akkor ez nem zavarja.

„Van néhány dolog, amely együtt jár a szarvasmarha-tartással” - írja László Gyula. „Az igaerő, a trágya, a tejtermék, a külterjes vagy belterjes (istállózó) tartás, az erdei tisztások kihasználása, az itatás megoldása, a füveken kívül a gyertyánfa- és tölgyfalevél, mint állateledel. Az irtás földek legeltetése, a gulyás és juhász hivatásra nevelése, és a mesterség öröklése a családokban. A kürt (és készítése), a karikás ostor készítése és használata; a marha bőrének sokirányú felhasználása, a kés, bicska és üst szerepe, az állattartással kapcsolatos eljárások (babonák). A téli takarmány begyűjtése, tárolása, adagolása, főként az édes füvek kaszálása. Az állatok tisztántartása, a trágyagazdálkodás, az állatgyógyászat és az ellések levezetése. A borjak elválasztása, a szarv megformálása. A tejtermékek elkészítése stb. Az ősmagyarság ezen összes ismeretek birtokában volt”.

A magyar nép a szarvasmarhának életében való jelentőségének megfelelően sok szót használ vele kapcsolatban. A megszületett borjú, üsző vagy bika Az üsző előbb szopós, növendék, majd ivarérettségétől fogva szűz üsző, az első borjával még előhasi, és majd csak attól kezdve tehén. Ha a bikát ivartalanítják, tinó, majd felnőve ökör lesz belőle. Hasznosításától függően jármos- vagy igás ökör, illetőleg hízóökör, söre vagy göböly. Az állat azonosíthatósága végett küllemét, színét is szemléletesen írták le: van fehér, pirók, fakó, sárga, piros, vörös, barna, fekete, szürke, borzderes és tarka. Csak a fehér lehet keselyfehér, ezüstfehér, szennyesfehér és sárgásfehér.

A magyar szürkemarha faggyú nélküli, félvad húsa elősegíthetné az egészséges táplálkozást, ha nagyobb mennyiségben jutna belőlük levágásra. Minden étel, ami húsából készül - akár főzik, akár sütik - nagyon finom. A növendék marha májából készült rántott borjúmáj fejedelmi asztalok étke. A borjú–, és marhapaprikás hagyományos módon, vasbográcsban főzve szintén ínyencnek való. Az ökörsütés, pedig - ha pontosan betartanak minden szabályt: az egyhetes pácolás, faszén parazsa feletti egyenletes forgatás stb. - a legfenségesebb ízeket adja. Teje modern körülmények között, a laktációs (tejelési) időszakokban elérheti akár a 4000 kg-ot is. Magas, 5% fölötti zsírtartalma miatt ideális alapanyag lehetne több tejtermék, főként sajtok gyártásának. Ennek ellenére ez a fajta már néhányszor eljutott a fizikai kipusztulás „határáig” (Magyar Fórum 1997. május 29.). Ma Magyarországon Tiszaugaron, a Hortobágyon, Bugacon, Badacsonytomajban és Kardoskúton van jelentős számú állat. A Kardoskúton olyan fű van, amit csak az őshonos háziállataink tudnak hasznosítani: a különböző csenkeszeket, a bárányparéjt csak a szürke marha, a magyar racka és a kecske eszi meg.

A honfoglalás korában a szarvasmarhával kapcsolatos kultuszt őseink még jól ismerték. A bashalmi honfoglaló temetőből szarvasmarha fejeket ábrázoló, aranyozott ezüstveretek kerültek elő. A szarvasmarha-kultuszra utal a sárbogárdi X. századi honfoglaló magyar temető „borjú lelete”. Innen csonkított lábú fiatal szarvasmarha került elő nyugati, ugyanolyan tájolásban, mint az ott eltemetett emberek. A szarvasmarhatartás jelentőségére utalnak a pogány értelmezésű személynevek és helynevek: Bika, Bikád, Bonyhád, Ökröd, Tinód stb. Ennek eredő okát az ősi, IX. századi előtti szarvasmarhatartásban és földművességben kereshetjük.

A magyar szilaj szürkemarhán belül Bodó Imre (2000) négy „változatot” különböztet meg:
1. Az „ősi kistestű” vagy „primitív” típushoz kistermetű, heterogén, küllemileg kissé hibás, későn érő tehenek tartoznak; ezt a változatot feltehetően az extenzív takarmányozás és a sivár körülmények hozták létre.
2. A „finom tejelő” vagy „tejelő” típushoz finom szervezetű, viszonylag kistermetű, nemes szépségű tehenek és bikák sorolhatók, melyeknek teste izomszegény, szögletes formájúak, szarvuk hosszú és vékony, kis mértékben emlékeztet a jerseyre.
3. Az „uradalmi” vagy „nagyüzemi” típushoz nagy testtömegű, egyúttal nemes, korrekt küllemű állatok sorolhatók; szarvuk többnyire hosszú és fehér a szarvalakulásuk gallyas csak csákós.
4. A „nagy testű igások” csoportjában nagy testű, durva szervezetű, magas, kiemelkedő marú, erős tarkójú és járomélű, hosszú szarvú és jó lábszerkezetű „ökör-ellátó” csoport tarozik.

Manapság a tartás és a takarmányozás a negyedik típus felé „tolja el” az állományt. Ma leginkább a húsirányú hasznosítást tartják fontosnak. A különböző típusok fenntartása ezután is cél, hiszen a genetikai sokféleséget a fajtán belül is fenn kell tartani. Ez addig nem nehéz, amíg a létszám növekszik, és sok tulajdonos eltérő ízléssel tenyészt. A fenntartásra kijelölt állományokban azonban figyelni kell erre, mert a tenyésztők körében a „nagyüzeminek” nevezett típus a legnépszerűbb.

Az országnak az újkor hajnalán egyik legfontosabb kiviteli cikke a lábon nyugatra hajtott szarvasmarha volt. Ez terelés magas fokon szakosodott, a pásztorkodás egyik különleges alakjának tekinthető. Akkoriban más volt az Alföld növényzete. Sok volt a legelő és a rét, sohasem volt takarmányhiány és a legelőjószágban nagy bőség volt. Hazánk húsbőségének híre messzeföldön elterjed és a szomszédos - gyakran a távolabbi országok is - tőlünk vásároltak vágómarhát. Szent Vitus napján egész marha-sereget indítottak meg külföld felé, külön e célra meghagyott széles utakon. A Kárpát-medencében a podóliai szürke marha a XIV-XV. században elterjedt és uralkodóvá vált. Rövid idő alatt keresett exportcikk lett, köztudott, hogy az alföldi pusztáról Nyugat- Európába hajtott „délceg termetű, edzett természetű, címeres tulok” világmárkának számított. Még a XVIII-XIX. században is a magyar állattartás kerete a „puszta” volt, ehhez igazodott a mezővárosok kialakulása, a kaszálók és a megművelt földek. A magyar szarvasmarhák tartásával kapcsolatosan több szavunk az ilyen jellegű életforma gazdagságát mutatja. Ilyen szavak pl. a sőre, a göböly, a gulya, meddőgulya, a tinógulya, a számadógulyás és a tehéncsordás stb.

Oláh Miklós érsek és királyi kancellár (1490-1568) megemlékezik egy Bíró Gáspár nevű polgárról, aki gyakran tízezer ökröt tartott eladásra: „többször hallottam az adószedőktől, kik a marhavásár alkalmával, melyet Ausztriában, Bécs városának környékén szoktak évente kétszer vagy többször tartani, harminc-, sőt több ezer marha adóját vagy harmincadát hajtották be a király számára. Nem szólok itt arról a mennyiségről, melyet más ország - Stájerország, Karinthián átvezető úton hajtanak évente Itáliába, s mely nyilvánvalóan az előbbinél nem kevesebb, hiszen Itália nagy része fogyasztja húsunkat. Arról a marhamennyiségről sem beszélek, melyet évente Morvaországba hajtanak”.
A szilaj magyar marhából óriási jövedelme volt hazánknak. Ezt az óriás jövedelmet – mely a kihajtott marha után a harmincadokból befolyt – a vegyes házból való királyaink alatt az ország szükségleteinek fedezésére fordították. A kihajtott magyar marha után való jövedelem tette például Mátyás király alatt lehetővé, hogy az ország jóléte, hatalma és műveltsége szomszédjaink fölé emelte hazánkat.

A marhakivitel három fő irányú volt. Az egyik Bécs és a Német Birodalom (Nürnberg, München Augsburg, Regensburg, Ulm, Strassburg stb.).
A másik irány Morvaország volt (Auspitz), a harmadik irány pedig Légrádon és Buccarin át Velencébe irányult. A marhaindítás XVI. és a XVII. században nagy szarvasmarhatömegeket vitt külföldre és nagy pénzbevételt jelentett. Az 1560-as év egyetlen napján 7418 marhát szállítottak át a váci réven. Az első hiteles és áttekintő képet a magyar szarvasmarha-exportról Heberstein Zsigmond, I. Ferdinánd király diplomatája adta meg a három részre szakadó Magyarország állattenyésztéséről. Említette, hogy már akkor nagy számban hajtottak marhákat Morvaországba, Ausztriába, Velencébe, Stájerországba, majd Augsburgba, Ulmba, Münchenbe és Strassburgba. Mint írta: „Megfigyeltem, hogy egyedül a Bécs felé vezető úton nyolcvanezer marhát tereltek német földre…”. 1404-ben német kereskedők is hajtottak szarvasmarhákat Budáról Nürnbergbe. Ennek a jelentős húsexportnak az emlékét hirdette a nürnbergi vágóhídon a Fleischhaus oromfalát díszítő - a magyar szarvasmarháról készített - monumentális szobor.

Európában a legkedveltebb és megbecsült hús a szürkemarha volt, amint a hajtók, a szabad pusztai élethez szokott pásztorok, a katonáskodással foglalkozó, részben délvidékről beköltözött hajdúk és rideg gulyások kísértek a tőzsérek, a gazdák, polgári rendű kereskedők megrendelésére. Az állatkereskedelemben a magyar főurak is beszállítók, óriási nyereségre téve szert. Egyik leggazdagabb tőzsér Thököly Sebestyén volt. A kamara nem egyszer hatalmas összegeket kért tőlük kölcsön. A XVI. században a magyar tőzsérek szabadon és bántatlanul járhattak marháikkal mindenfelé, és ha megfizették a töröknek a harmincadot, nyugodtan kihajthatták a marhát a magyar királyság területére és külföldre. Útjuk a XVII. században megnehezedett, mert az idegen katonák marháik egy részét meg-megsarcolták, ezért a XVII. század végére a tőzsérek munkáját „rettenetes mesterségnek” nevezték. A hosszú hajtóút viszontagságai és a nagy értékű állatok őrzése miatt az állatokat kísérők fegyverrel felszerelkeztek, hogy az útszéli martalócoktól, esetleg a katonaságtól és a portyázó töröktől is megvédjék a csordát. A XVII. századtól, amikor a marhahajtás átmenetileg csökkent, ezekből a kísérőkből jól bevált, semmitől sem félő katonák lettek.

Amikor a török az ország jelentős részét elfoglalta és az ország három részre szakadt, a marhakereskedelem nem hogy nem szűnt meg, de jelentős mértékben emelkedett is. Az előre törő törökök ezt a nagymértékű, állami szintű marhakereskedelmet szétzilálták, de nem tettek olyan nagy kárt, mint a gazdasági élet más területén. A török hódoltság területén a marhatenyésztés elsősorban az Alföldön virágzott. A török időkben, szarvasmarhában nem volt hiány, mert a törökök a tenyésztőket is és a tőzséreket is támogatták és védték, hiszen nekik is jelentős hasznuk volt belőle. Az 1598–as marhavész sem okozott helyrehozhatatlan károkat a Magyar szürke állományban. A Magyar szürke szarvasmarha azért is volt kelendő, mert jó minőségű húsához hasonló sehol a világon nem akadt. A tudatos tenyésztést Magyarországon a városiasodott Európa húspiaca, serkentette. A mohácsi vész előtt, alatt, sőt még utána is mintegy százötven évig Magyarország volt Európa hússzállítója. 1657-ben egy Magyarországon utazó diplomata írta a következőket: „Érdekes, hogy egész Magyarországon, egész Nagyváradig csak olajszínű (szürke színű) ökröt és tehenet lehet látni. A borjak vörös szőrűek, de később ugyanezt a szint öltik fel…”.

A birodalmi városokban a magyar marhahúst lényegesen drágábban adták, mint a helyit, Augsburgban például 1602-ben a magyar szarvasmarha ára 12 dénár a helybeli Landochs marháé, pedig csak 7-9 dénár volt fontonként. A német birodalmi városok rendszabása szerint, ha Magyar marhát vágtak, a székekben nem volt szabad más húst kimérni, nehogy „silány német marhahúst” csempésszenek a magyar marhahús közé. Nürnberg városa maga a XVI. században évente 70 ezer magyar marhát fogyasztott. 1587-ben az augsburgi mészároscéh azt kérte a tanácstól, hogy a városi sörházakban hízlalt teheneket ne vágassa le helyben, hiszen úgysem kell senkinek, mert jó magyarországi szürke marhát is bárki kaphat. Az augsburgi mészároscéh céhkönyvének 61. artikulusa úgy szólt, hogy sokadalom (vásár) vagy istentisztelet idején a magyar marhát még megkötve sem szabad a városba hozni, és máskor is csak megkötözve, hiszen a vágóhídon is sok bajt és szerencsétlenséget okoznak a szilaj magyar ökrök. Ezért szokás volt a Német Birodalomban, hogy a szilaj ökrök inait átvágták a vásáron, hogy bajt ne okozzanak.

Hogy a fehér szőke szilaj magyar szarvasmarha milyen ellenálló volt a betegségekkel szemben, arra a nürnbergi jegyzőkönyvekben is találunk adatokat. 1713 nyarán pl. Nürnberg városa 300 marhát vett tőlünk a szerteszét dühöngő marhavész elején. A magyar szarvasmarha-csorda áthaladt a marhavésztől fertőzött területen, de egyiknek sem esett baja. A szabadon tartott és istállót sosem látott magyar szilaj marha hajtása veszedelmes foglalkozás volt, és a hajtólegényeken kívül senki sem értett hozzá. A gulya kint élt a réten a maga szilaj pásztorával. Nem véletlen, hogy II. Károly és VI. Károly spanyol trónöröklési harcainak idején, 1700 körül a spanyol királyi testőrséget is hajdúkból szervezték meg. A történetileg kialakult marhahajtó utak mentén delelő- és itatóhelyek voltak, ahol az állatokat pihentették. Ezek a levegőn friss füvet fogyasztó szarvasmarhák húsa erős rostozatú, markáns ízű és a sertéshez viszonyítva alacsony zsírtartalmú volt.

A nyárson sült szürkemarha ökrök, mind a királyi, mind a köznépi étkezések és katonai táborok legnemesebb étele volt. A marha kereskedelem – „tőzsérkedés” – az ország tehetős főembereinek a kezében volt, a haszon az ő gazdagságukat és tekintélyüket növelte. A Zrínyi, a Bethlen, a Thököly, a Nádasdy család, I. Rákóczi György, Bethlen Gábor, Lippai érsek, Dobó István és sokan mások Mohács előtt, majd a török megszállása alatt és még utána is egy ideig – egész addig, amíg a bécsi udvar a haszon egyre nagyobb részét meg nem kaparintotta - Európában akkor egyedülálló marhakereskedelmet bonyolítottak le. Számítások szerint csupán 1548-1558 között csak a bécsi vásáron félmillió szarvasmarha kelt el, s volt olyan esztendő, amikor a nürnbergi vásárra 70 ezer került. Vásárok idején magyar beszédtől voltak hangosak a nyugat-európai nagyvárosok. Minden korabeli adat szerint több száz kilométeres út után is kiváló minőségű, keresett húst szolgáltattak a magyar szürke marhák. A XVI-XVIII. századi háborús időszak ugyan nem kedvezett az állattenyésztésnek, de az állatokat nagy számban keresték a hadsereg élelmezésére. Ekkor az országban a marha jelentette a legjobb tőkebefektetést: a főúri családok a marhacsordákba fektették be vagyonuk jelentős részét. Az a kedveskedő megszólítás, hogy „drága barmom”, „drága jószágom” is erre vezethető vissza. Nem véletlen, hogy Balassi Bálint, a reneszánsz költő így szólítgatta szíve választottját. A félig vad, extenzív körülmények között, istálló és takarmány nélkül a szabad ég alatt legeltetett állatok jól viselték az időjárási nehézségeket és változásokat; ellenálló és edzett vérvonalak alakultak ki és maradtak meg a rideg tartás következtében.

A törökök elvonulása nagy állatállomány csökkenést jelentett, mert a kivonuló törökök nagy marha-állományt vittek magukkal, a maradékot pedig az országból Sobieski János katonái vitték el. Lotharingiai Károly parancsára katonái a Dunán innen Somogyig és a Duna-Tisza között levő minden szarvasmarhát szabad zsákmányként elvettek a magyaroktól: katonái 80.000 szarvasmarhát vettek el az amúgy is leszegényedett köznéptől.

A magyar szarvasmarha-kivitel végét a Monarhia jelentette. Bécs élelmezése érdekében a Monarhia megtiltotta a magyar marhaállomány külföldre való szállítását. A tőzséreket az osztrákok arra kényszerítették, hogy minden marhát az örökös tartományokban hajtsanak át és a vámot, a harmincadot a Monarhia kaparintotta meg magának. Az udvar az így befolyt pénzekből házasította ki a főhercegnőket és ebből fizette ki hatalmas számláit, ebből szerveztek katonaságot és alapítottak iskolákat. Az addig jól jövedelmező marhakereskedelmünk minden jövedelmét Ausztria söpörte be. Bécs város vezetősége írta I. Ferdinándnak: „Ha Bécs városa elesik a magyar szarvasmarha-kereskedelemtől, éppen olyan jelentéktelen városkává süllyed, mint a többi határszéli város…”. Nürnberg városában ma már csak egy kőemlék hirdeti, hogy minő összeköttetésben voltak egykori lakói hazánkkal. Ez az emlék egy kilencmázsás kődarabból faragott nagyszarvú magyar ökör, amely a régi „Fleischhaus” homlokzatát ékesíti.

Céltudatos és kitartó munkával mindezek ellenére felszaporítható lett volna a magyar szürkemarha állomány, csakhogy a XVII-XVII. században „divatba jött nagyjaink körében a nyugati szokások majmolása, amely apránként átalakította a magyarság életszokásait és gondolkodásmódját. Míg eleinte a marhát csak húsa és munkája miatt tenyésztették, nyugati eszmék hatása alatt súlyt kezdtek helyezni a tej- és tejtermékek termelésére. Míg eddig szalonnát reggeliztek, és kolbászt uzsonnáztak, lassan, de egyre általánosabban divatba jött a kávézás és a tejivás. A magyar szilajmarha azonban nem adott elegendő tejet, a gulyabeli tehén teje csak borja ellátására volt elegendő” (Hankó Béla, 1940. Pp. 34-35.). Ezért megjelentek az idegen tejelő tehenek. A legelső svájci teheneket 1680-ban Esterházy Pál herceg hoztatta be svájcból, akit Pálffy János és Zichy Károly grófok követtek. Mindezek ellenére a XVIII. század végén az istállózáson alapuló tejgazdaság még akkor is szórványos jelenség volt, ha a ridegtartás jelentős károkat okozott is az állatoknak. 1775. április 7-8.-án pedig a Délvidék 30.000 marhája pusztult el betegségben. 1842. június 3.-án a monarchia irányítása alatt lévő Magyar Gazdasági Egyesület állattenyésztési szakosztálya közzétette, hogy „a magyar marhát fel kell váltani”. Ezt – politikai indíttatásra - meg is indokolták: „A marhafajnak változnia kell, s a sudár, magas termetű és csontos állatok nyomába könnyen húsosodó és bőven tejelő marhának kell lépni…” (Bocsor G. 1960). A XIX. század második felében az uradalmi tejtermelés növekedése és a nyugat-európai intezív tartású marhák behozatala miatt a magyar szürke háttérbe kezdett szorulni. 1880-tól kezdve fajtakörzeteket állítottak fel, az ország középső részén a magyar-erdélyi jellegű szarvasmarha körzet alakult ki, míg máshol a szimentáli, a borzderes és a pinzgaui területet jelölték meg. Ezt a beosztást azonban az élet elsodorta, mert szinte mindenütt a pirostarka honosodott meg. A magyar szürkét ebben az időben az igás hasznosítás tartotta fenn és ezen kiváló tulajdonság következtében a tejtermelésre ezt a fajtát senki nem nemesítette („keresztezte”).

Az 1896.évi ezredéves kiállításon a magyar szürke a bemutatott állatmennyiségnek 36.3 %-a, a magyar erdélyi szürke pedig már csak 5,9 %-a volt. Ezt az akkori „hivatalosak” azzal magyarázták, hogy amíg a magyar szürke évente csak 600-800 liter tejet ad, a szimentáli 2478-at. A bonyhádi tájfajta pedig 2254 litert.

A XIX. században újabb fajták jelentek meg. Amíg 1870-ben a marhaállomány 80 %-a magyar szürke volt (82 % az anyaországban, 85 % Erdélyben és 36 % a határőrvidékén), 1884-ben ez az arány még 78 %, 1895-ben 64 % és 1915-ben már csak 28 %.

A trianoni megcsonkított területen 1911-ben a szürke-marha aránya 33 %. volt, 1920-ban 20 %, 1938-ban 11,5 %, 1942-ben 10 %, ma, pedig 1% alatti (Dávid István).
A XX. század első harmadára befejeződött a fajtaváltás: csak igen elszánt magyar emberek nagyobb pusztákon (Hortobágy, Kiskunság, Kisoroszi, Keszthely-Fenékpuszta stb) mentették át e csodálatos állatot az utókornak. Az 1929-es világváltság újra előtérbe hozta az ökörtartást. Cikkek jelentek meg arról, hogy a géppel szemben mennyivel kevesebb kiadással jár az ökör erejének hasznosítása. Ekkor a tenyésztői munka újra szervezettebbé vált: 1931-ben megalakult a Magyar-marha Tenyésztők Országos Egyesülete. Eközben a tej- és hústermelés szempontjából legértékesebb erdélyi tenyészetek kipusztultak. Erdély visszacsatolása után Piacsek András kapott megbízást arra, hogy Erdélyben vérfrissítés után nézzen, de az erdélyi változat erre az időre már teljesen kipusztult. A magyar szürke hústermelésre való hasznosítására a harmincas években gondoltak, de ahelyett, hogy ezt a fajtát tartották volna, egyre nagyobb méretben hoztak be idegen fajtákat: Olaszországból a maremannt, a krosztrómait stb. Csak három állami gazdaságban maradt meg a magyar szürke: a hortobágyiban, a közép-tiszaiban és a városföldiben. Az összes mai állomány az itteni állatoktól származik.

A magyar szürke marhát az 1950-es években - a Rákosi-rendszerben - majdnem teljesen kipusztították csupán ezért, mert a nevében ott volt a „magyar” szó. A mélypontot 200 tehén és 6 bika jelentette: ezek adták át génjeiket az azóta megszaporodott magyar szürke gulyáknak.
„Ha veszteséges lenne a tartása, akkor nem vinnék Nyugatra tenyészteni. Kiemelt nemzeti célként kellene kitűzni a fajta megőrzését, és elsősorban az állami vagyonból kellene finanszírozni. Ez nemzeti kincsünk” (Cs. Kovács Károly).
A magyar szürke szinte kihalásának okát Györffy István 1939-ben a következőkben látta: „Ez az idegenlelkűség, amely mindent értéktelennek tart, ami hagyományosan magyar”.

Ma újra reneszánszát éli a magyar szürkemarha tenyésztése és tartása. 1989-ben megalakult a Magyar Szürke Szarvasmarha Egyesülete. A magyar szürkemarha létszáma a legutóbbi időben igen pozitívan alakult, amennyiben 1970-ben még csak 500 tehén és 19 bika volt az országban. Ez a szám 1990-re 1200, illetve 55-re emelkedett, a 2002-es adatok szerint pedig 4263 tehenet és 259 bikát tartottak számon: ez a szám az óta is folyamatosan növekszik. Az 1861-es 30.593 egyedszámú szürkemarha-állományból a csodával határos módon ma már megint mintegy 6087 darabot tartanak számon. Ennek majdnem a fele - a törzsállomány - elsősorban Tiszaugaron, Hortobágyon, Bugacon és Kardoskúton él. A kardoskúti állományról írta Szelekovszky László: „Olyan fű van itt, amit csak az őshonos háziállataink tudnak hasznosítani, a különböző csenkeszeket, a bárányparéjt csak a szürke marha, magyar racka és a kecske eszi. A legkevesebb ráfordítás mellett tartható, nem kell istálló, igénytelen füveket hasznosít, nem szükséges állatorvos, gyógyszerek - csupán élettér, pusztaság kell neki, ez a fajta csodálatosan ”kitenyésztette” magát”.

„A fajta fennmaradását azoknak az állattenyésztőknek és gulyásoknak köszönhetik, akik kitartottak a fajta mellett akkor is, amikor tenyésztése nem látszott gazdaságosnak vagy nyereségesnek sem a gazdaságok, sem az egyének számára. Nélkülük már nem lett volna mit védeni akkor, amikor hivatalosan is sor került az őshonos fajták védelmére… Hazánk és a világ állattenyésztése számára kívánatos” (Horváth-Zsikó Sándor).

Napjainkban az állati termékekkel szemben a mennyiségről egyre inkább a minőségre tevődik át a hangsúly. Ennek hátterében a fizetőképes kereslet megnövekedése és az egészségesebb táplálkozásra való törekvés húzódik meg. Az ún. ridegtartási takarmányozási körülmények mellett a magyar szürke húsa felértékelődik. A tenyésztők egyesületének taglétszáma ma 80 körüli, de az egyre gazdagodó magyar mentalitású tenyésztők tábora egyre növekszik, mert a kereslet sokszorosa a rendelkezésre álló állománynak. ”Az évezredek óta minket szolgáló, erős, edzett, igénytelen és az alföldi viszonyokhoz teljes mértékben hozzáidomult magyar szürkemarhát meg kell védenünk a kihalástól. Jó tejelő tehenet lehet belőle tenyészteni – teje zsírosabb, mint a tarkáé –, mindenre föl lehet használni, csak bánjunk vele úgy, adjuk meg neki is mindazt, amit az idegen teheneknek megadunk. Nem kényeztetést de rendszeres takarmányozást. A mi marháink jobban megérdemlik a jó bánásmódot, mint az idegen…” (Hankó Béla, 1940. p.49.).

Ez a nagytermetű, békés, ám mégis erőt sugárzó jószág fajtajegyeivel, robosztus testével, arányos nagy fejével, szépen ívelt, lant alakú szarvával, harmonikus testkörvonalával a legszebb küllemű háziállataink közé tartozik. Tenyész értéke azonban szépségét is felülmúlja. Évszázadokon keresztül hármas céllal tenyésztették: igavonásra, valamint hús- és tejtermelésre (bőrét, csontját ipari célokra - lábbeli készítésére stb.- használták fel). Rendkívül szívósfajta, még a havon is megellik. Teljesen ellenálló a nyugati szarvasmarhák betegségeivel – gümőkor, szivacsos agyvelőgyulladás – szemben. Akár hónapokig elél a szikes puszták legelőinek füvein rideg tartásban. Teleltetése fűtött istálló helyet karámban megoltható. Faggyú nélküli, félvad húsa elősegíthetné az egészséges táplálkozást, ha nagyobb mennyiségben jutna belőlük levágásra. Minden étel, ami a húsából készül, akár főzni, akár sütni, nagyon finom. A növendék marha májából készült rántott borjúmáj fejedelmi asztalok étke. A borjú és a marhapaprikás hagyományos módon, vasbográcsban főzve szintén ínyenceknek való. Az ökörsütés, pedig - ha pontosan betartanak minden szabályt - az egyhetes pácolást, a válogatott faszén parazsa feletti egyenletes forgatást stb. –, a legfenségesebb ízeket adja.
Teje modern körülmények között a laktációs (tejelési) időszakokban elérheti akár a 4000-kg-ot is. Magas, 5% fölötti zsírtartalma miatt ideális alapanyag lehetne több tejtermék, főként a sajtok gyártásának. Ma a magyar szürkemarha, mint húsmarha hasznosul: húsából kitűnő rúdszalámit és rúdsonkát is készítenek, amely utóbbi versenyképes a pármai és spanyol serano sonkával, de a biohúsból világon egyedülálló bébiételeket is készítenek.

A jelenlegi ismereteink szerint a magyar szürke „rokonainak” a következő csoportokba tartozó fajtákat tartják:
1. Nemes, hosszú szarvú, őstulok formájú marhák
2. Elkorcsult, eredeti jellegüket elvesztett podóliai fajták
3. Podóliai eredetű nemesített fajták
4. Rokonfajtái a távoli országokban