A magyar kacsa parlagi fajtának tekinthető, eredeti hazai kacsafajta: megszelídítése a Kárpát-medencében történt. Kicsi teste és ősi leszármazásának hiányos, megbízhatatlan adatai miatt sok tenyésztő sokáig nem akarta magyar kacsának elismerni, inkább ,,közönséges kacsának” vagy ,, paraszt kacsának” nevezik. Testsúlya alapján a kisebb testű kacsafajtákhoz tartozik: végtagjaik rövidek, csőre színe a fehér változatnál sárgásvörös, a tarka változatnál szürkészöld, sárga, pigment nélküli. A török időkben nagyobb testű kacsák kerültek az országba, amelyeket mindig megkülömböztettek a hazai kacsáktól. Így például 1617-ben Léván szerepelnek ”sárga színű török kacsák, óriás kacsák és közönséges kacsák”. A törökök által hozott kacsák aztán a hazai állományt feljavították. Hreblay Emil (1907) a XIX. XX. századfordulón elfogadott tenyésztési szemléletnek megfelelően a magyar kacsa fehér színű változatának tartását és pekingi kacsával történő nemesítését javasolta: ezt nem tették a tarka (vadas) színűvel, ezért a jobban megőrizte őshonos jellegét. Hreblay Emilnél 81912) olvassuk: „a magyar kacsának sok jó tulajdonsága van. Különösen nevezetesek azok a jók, amelyek tenyésztését olcsóvá teszik. Ilyen igénytelensége, fürgesége, takarmánykereskedési ösztöne, edzettsége és szaporasága. Ezt a sok jó tulajdonságot még tetézi kitűnő ízű húsa és finom tolla. A magyarfajta kacsa értékes állat, melyet feltétlenül meg kell becsülni és további tenyésztés alapanyagául venni. Fődolog, hogy helyesen megválasszuk a szaporításra szánt tojókat és azokat a pekingi gácsérokkal keresztezve, állítsunk elő ivadékot…”
Hreblay amellett, hogy a továbbtenyésztésre a fehér színváltozatot javasolja, „becsmérli” a magyar tarka kacsát írva, hogy „maholnap ha a ma érvényben lévő baromfitenyésztési irányzatot valami jó „angyal” meg nem változtatja, bizony csodálkozni fogunk azon, hogyha csupa tarka kacsát tálunk.” Mindezek ellenére az eredeti, őshonos jellegét mind a mai napig legjobban, változatlan formában a tarka (vadas színű) magyar kacsa őrizte meg, hiszen nem próbálták külföldi fajtákkal „nemesíteni”. Bár a magyar parlagi kacsa létszáma az elmúlt évtizedekben erősen lecsökkent, egyedi kisebb számban az alföldi tanyákon és Erdélyben még megtalálható.
A magyar kacsát ősi magyar fajtaként kezelhetjük, hiszen hazánk mocsaras vidékein alakult ki olyanná, mint azt ma ismerjük. A magyar parlagi kacsának több színváltozata alakult ki: legelterjedtebb a fehér színű változat, ritkábban tarka („vadas”), barna, fekete és szürke. A magyar kacsa koponyája lapos, feje hosszú. Törzse hossztengelye vízszintes, teste arányos, oldalról téglalap alakú. A magyar kacsa a hazai paraszt gazdaságoknak legfontosabb vízi szárnyasa volt; amíg a libát többnyire eladásra vagy tolláért tartották, a kacsanevelés elsősorban a család ellátását szolgálta. Hagyományból tudjuk; hogy Jókai Mór szenvedélyesen szerette a sült kacsát, de felesége addig nem adott neki ebédet, míg 30-40 oldal meg nem írt, Miután délután a sült kacsához jutott, már igen ki volt éhezve: ekkor mondta híres mondatát: „A kacsa a leghasznosabb állat, mert egy embernek egy kacsa kevés, kettő, pedig sok” – nyilván kis termetű magyar kacsát kapott.
