A kukorica más magyar neve? Tengeri, törökbúza vagy málé. Latin neve a görög gabonának – Zeának – vagy az úgyszintén görög,,Zoein” –nek (,,élni”) igének és a Kis-Antillákon használt ,,Mahiz” –nak összetételéből ered. Amerika ősi és legfontosabb gabonája, eredetét nem ismerjük, mert vad fajtája nem létezik. A pelyvás kukorica (Zea mays L. conv. tunicata Larranh) alakköre felülete a kukorica kulturváltozatainak mindegyikét (vulgaris, dentiformis, amylacea és macrosoerma). Jellegzetes kapás-és kásanövény, amellyel az amerikai ősi mezőgazdaság elérte csúcspontját. A legrégebbi kukorica-maradvány a dél-mexikói Guila Nagnitz barlangból származik és 6250 éves, de a Tehuacan-völgyből származó maradványok a Kr.elötti 5200-3400-ból, és a mexikói Bat Cave-i 5-7 cm-es kukorica, pedig mintegy 3500 éves. Az eddigi egyértelmű azon megállapítás azonban, hogy a kukorica Közép-Amerikából – Mexikóból származik – ma már közel sem állja meg a helyét; egyesek .Peruból vagy akár Chiléből származtatják.,,A kukoricát származásának kérdése nem tekinthető véglegesen lezártnak. Egyes kutatók szerint a mai termesztett kukorica az Euchlena nemzetség egyik tagjának, a teozintének (Euchlena luxurians vagy Euchlena mexicana) lenne a leszármazottja…”(Schultze-Motel, Jürgen, 1973.p.405). Az Újvilág felfedezésekor, La Platától Észak- Amerikáig a mezőgazdaság alapja a kukorica termesztés volt. A ,,moundok” – az Észak-Amerikai indiánok halomsírjai – az inkák sírjai, a perúi katakombák éppúgy tartalmaznak kukoricát, mint az ó- egyiptomiak emlékei ,Árpád vagy kölese. Mexikóban a kukoricából eredt nevet (Cinteutl, Cintliböl) viselő olyan volt, mint a görögök Cerese és épp úgy áldoztak neki a kukorica első terméséből, mint a görög istennőnek a gabonából. A kukoricát az indiánok ősi idők óta sokféleképpen fogyasztják; kásanövénynek, pörkölve, főzve, daráját pépnek, málénak, lepénynek, pattogatva és sütve készítik el. Európába – Sevillába – 1500-ban került be, azóta nélkülözhetetlen gabonanövény és állati táplálék.(Régebbi elgondolások szerint egy másik kialakulási központja Közép-Ázsia is lehetett).
Európába az első kukoricaszemeket maga Cristoforo Columbo hozta 1493-ban, amikor első felfedező útjáról visszajőt. Burkmair Szent János Patmoszon 1518-ban már kiterjedt adaluziai kukoricaművelődéséről számol be és az első európai szárított példányokat Cibo herbáriuma Rómában, 1532-ben őrzi. Fuchs füveskönyve 1542-ben jól részletezi a kukoricát, Közép-Európában a kukorica botanikus kertekben elsősorban, mint dísznövény volt látható. Kelet-Ázsia- felé feltehetően a velenceiek révén jutott el: Rauwolf Birrában és az Eufrátesz folyó mentén 1574-ben virágzó kukoricaföldekről számolt be.
A kukoricára vonatkozó adatok hazánkban a XVI. századtól ismerték: feltehető, hogy Dalmácia felöl került be, innen a korai neve-a,,törökbúza” . Erdélybe levantei kereskedők révén került be: lehetséges, hogy nevét e kereskedők süvegéről kapta („cucurucho”) , de az is lehet, hogy onnan kapta, hogy eleinte kakasokat etettek kukoricával. Beythe István mémetujvári lelkész füvészkönyvében (1583) már előfordul a kukorica neve, Szikszai Fabricius Balázs (1560) szótárában is szerpel,,Frumentum turcicum”,Milium indicum asiaticum „(tengeri búza) és elnevezésekkel. Erdélyben, 1611-ben majd a Dunántúlon 1650 táján már termesztették, az Alföldön csak 1670-1680 évek óta ismerték, majd hamarosan az egész magyar nyelvterületén ismert kapásnövény lett. A Szatmár megyei, kővári Rákóczi-uradalomból 1639-ből származik, amikor ezt olvashatjuk; ,,Török búza cubuli cassovienses no.6.” már nem kuriózumként számított; még1665-ben is ,,török búzának” nevezték,1691-ben pedig a következőket olvashatjuk;,,Itten élésből nagy szükség vagyon, mert magunk is kokorica kenyérre szorultunk…” (Szabó István- Sári Zsolt,2001).,,Kukorica” formájú elnevezése a magyarban csak a XVIII. században tűnik fel. Veszelszki Antal (1798) így emlékezik meg róla; ,,A szárait örömmel eszi a marha, kiváló a tehenek tejesek tőle, hallom, hogy Bánátban cukrot is főznek belőle, a gyenge csűvök szemeit sülve, főzve eszik csemege helyett, a föld népe, pedig prószát, pogácsát, málét, puliszkát, mamaligát készít magának, tejel és vízzel. Ugyan rosszal, búzával vegyítve kenyeret is jót sütnek belőle.
A baromfiak szeretik, a varjuk, csókák, hörcsögök nagyon ólálkodnak utána. Disznót hizlalni mindennemű gabonák nemeit meghaladja és többet is ér, mert ha a szegény magyarnak, rácnak, oláhnak kukoricája van, nem fél az éhségtől.
Szapora is ennek a termesztése elannyira, hogy egy szemből ezer, sőt kétezer szem is szaporodik és alkalmatos tápláló erővel, bír…”
A kukoricának takarmánynövényként való alkalmazása mellett a Kárpát-medencében fontos szerepet kapott az emberi táplálkozásban is. Gyakran, mint a szegény ember táplálékáról szólnak róla a források. Mátyus István Dialecticájában írja a kukoricáról; ,,A szegényebb rendű emberek, majd csak ezzel tápláltatnak…” Elterjedését elősegítette, hogy II. József adókedvezménnyel preferálta; előbb emberi fogyasztásra ,,kásapótlóként” , majd főleg állati takarmányként termesztették. Pethe Ferenc Pallérozott gazdaság című 1804-1816 között megjelent munkájában ,,Kétszer érő (100 napos) és Amerikai vagy közönséges kukorica” fajtákat különböztetett meg; és volt ,,kék és sárga egyveleges színű, veressel és kékkel csikos sárga vagy gyöngyszín szemű,”s több féle…” Magyar tájfajtái a XVII-XVIII: században alakultak ki. (Magyar sárga, Székely, Basa, Rábaközi Muraközi, Jászsági, Zsombolyai, Sváb stb., kukorica). A magyar tájfajtákhoz a XIX. század második felében egyre több amerikai fajta került, be sok magyar tájfajta is megmaradt (Lapusnyaki, Alcsúti, Bánkúi lófogú, F lófogú, Mesterházy-féle, Putyi, Mindszentpusztai fehér és M-lófogú kukorica).
A kukorica rendkívüli mértékben variábilis növény; a Kárpát-medencében mintegy 13 változata ismert; a Pelyvás kukorica (Zea mays tunicata A.-Sajnt-Hilaitre Sturt), Pattogtatni való kukorica (Zea mays everta Sturt convar, microsperma), Sima szemű kukorica (Zea mays indurata Sturt convar, vulgaris), Puha szemű vagy Keményítős (Zea mays amylacea Sturt), Lófogú kukorica (Zea mays identata convar dentiformis), Csemege kukorica (Zea mays saccharata Sturt convar, saccharata ), Lisztes kukorica (convar amilacea),Kenyér szemű és Viaszkukorica (convar aratina). A lófogú és a simaszemű kukorica számos fajtát ölel fel. Mára a lófogú kukoricák vették át az uralmat; a mai magyar tájfajták száma megközelíti a 300-at. Erdélyben a sárga simaszemű kukoricából szelektálták a Székely kukoricát, amely 1885-ben és 1896-ben a budapesti és az 1890-es bécsi kiállításon aranyérmet nyert. Neves lett a Bánkuti keményszemű, a Mindszentpusztai fehér Simaszemű, a Prairie királynője és még sok már fajta. Hazánk a kukorica össztermelés alapján Európában a negyedik helyet foglalja el.
Neves Kárpát-medencei fajta a Kecskeméti pattogatni való kukorica. Csövei 16-20 cm hosszúak, általában 16 szemsorosak. A szemek gömbölyűek, sárgák vagy nagancssárgák. Ezer mag tömege általában 120 és 163 g között van, a pattogatás utáni térfogat-növekedés 30-40-szeres lesz. A kukorica pattogatott formában való használatáról először Gyarmathy Sámuelnél olvasunk 1794-ben: „törökbúzát pattogatni” formában. A pattogtatás folyamatáról Ecsedi István így számol be: „Tengercsutkából szép nagy gúla tüzet raknak. A pattogató rostába egy kis marék tengerit tesznek. Erre az asszonyok, mellé kucorodik, a tűzre tartja és riszálja jobbra-ballra. A tengeri melegszik, pattog, pörkölődik, egy-másik kicsattan. Szép fehér bodzabélszerű anyaga kiugrik a rostából….” 1837-ben a pesti piacokon már ismert a „pattogatott kukorica melyet a szegény magyar parasztok árulgatnak..”
A kukoricadara neve Szatmárban 1660 óta „málé” vagy kukoricamálé volt. „Dara” szavunk ősi ótörök eredetű; 1545-ben ezt olvassuk: „Semle dara pogacza”. A kukoricát étkezéshez való felhasználását mindig kézzel fejtették ki, hogy a kukorica csutkáján lévő pihék ne kerüljenek a darába. A kukoricadara optimális szemcsenagysága 100 mikron alatti, a kukoricakára- dara optimális szemcsenagysága, pedig 3000 mikron. Kukoricadarából készült magyar ételek közül a legismertebb a tejben vagy vízben főzött, hukatölteléknek is felhasznált málékása, Mátészalka környékén az oltott kása és Erdélyben a juhtúrós puliszka. A kukoricalisztet kásaételek készítése mellett lepények és kenyér készítéséhez is felhasználják. A magyarság a kukoricát már megismerése után nem sokkal darálva, ételek alapanyagául használta.