A Kárpát-medencében a juh nem őshonos állat; újkőkori megjelenése bejött pásztornépekkel van összefüggésben. A László Gyula logikus gondolatmenete szerint. a korai telepeken talált állatcsontokból nyilvánvaló, hogy őseink nagy számban tenyésztették a juhokat. Figyelnünk kell arra, hogy a juh mely részeit adták a halottnak. Az étkezés szabályai ugyanis szigorúan kötöttek a nemzetiségi társadalmakban, s ugyanezt látjuk a pásztorrendben is. Megfigyelhetjük hogy őseink kitűnően ismerték a juh bonctanát, mert az izületek sértetlenül kerültek ki a feldarabolásból. A leletekből kiolvashatjuk, hogy a juhtej és az abból készült harapnivaló a mai napig pásztoraink fő eledele. A legeltetési rend alkalmazkodott az állatok természetéhez. Legeltetéskor, költözködéskor a juhnyáj marad mindig utolsónak (a letelepedett népeknél a disznó volt az utolsó), mert utána más állat már nem ment rá a legelőre. A juh erősen kiharapja a füvet. Télen is először a lovakat engedik a legelőre, hogy patáikat feltörjék a havat, borító jégréteget, és alóla kikaparhassák a füvet. A lovak után jöttek a többi állatok utoljára a juh. Régebben a magyar juhot is ridegen tartották. A magyar racka juh régebben főleg Hajdú, Szolnok, Békés és Csongrád megyékben terjedt el, de tenyésztették még a Duna-Tisza közén is.
Szólni kell még a juhtenyésztés eszközeiről, a bekerített kertről (esztena, karám), amelyben éjjel terelték a juhokat a farkasok ellen, és hogy szét ne széledjenek. A juhnyíró ollóról,a pásztorbotról és a fejőedényről. Ez utóbbi cserépbográcsot az erdélyi juhászok ma is használják. A juhtejből készült tarhó-joghurt-szerű eledel
- ősi soron való örökségünk a juhtejből készült túróval együtt. A juhsajt vagy gomolya hajdan minden debreceni házban fontos étel volt, melyet a gazda és a cselédei szívesen fogyasztottak. A golyóból készítik a juhtúrót, ami szintén nemes és kitűnő étel. A báránybőr feldolgozása ősi magyar kéziipar.
A magyar racka gyapjúja ma már kevésbé keresett cikk, mert az import gyapjuk kiszorítják a hazaiakat. A racka gyapjából hajdan nemezt készítettek, amelyet számos ruhadarabnál felhasználtak: kalapokat (kunsüveget), szűrőket, gubát, pokrócot állítottak elő belőle. A juhászok ,a földművesek jellegzetes ruhadarabja,a suba is rackától származik.A ,,kifordítom,beforditom”viselet remek hőszigetelésének köszönhetően télen-nyáron elmaradathatatlan eszköze volt az alkalmanként szabadon éjszakázó parasztembernek. A juh tenyésztését elsősorban a tej, a hús a gyapjú, a faggyú és az irha indokolta. A bőr, pedig ködmönnek, szűrnek kikészitve, szőrével kifelé vagy befelé fordítva védett hidegtől-melegtől. Más jellegű bőrruháink is nevezetesek voltak egészen a középkorig, akkor szorította ki őket a vászon, a kelme. Dudáink bőrzsákja legtöbbször báránybőrből készült. Dudáinkról a késő avar-onogur leletek is vallanak, kettős sípjuk dudasíp volt.
Őseink a finomabb- hasú – bőrből vágták ki a rátétes mintákat, amelyeket bélhúrral vagy –lenfonállal színezve varrtak rá az alapanyagra.
A hullott jószág bőrét is megbecsülték, a belekből kiváló húrok készültek az íjhoz.
A juh húsa finom eledelnek számított; megfőzve, apró darabokra vagdalva ,napon megszárítva hosszú útra vitték magukkal, vagy ha az élelmiszer fogytán volt ,,konzervként” szolgáltak. A juh-bárány-elkészitési módja Belső-Ázsiából jól ismerjük. Az áldozati bárány szertartásánál az első,,lépés” a fej megfüstölése volt, majd a két fület a vendég és a legmagasabb rangú helyi vezető kapta. A bárány-áldozatot őseink a Kárpát-medencében éppúgy ismerték, mint ahogy az ma Belső-Ázsiában szokásos.
A birka húsából készített,,áldozati étel” neve,,keng”: ennek elkészítési recepjét Szemacsien a Kr.előti II-I, század fordulóján részletesen leírta. A birka szárított húsát néha porították, és őseink zacskóban (leginkább kostökben) magukkal hordták. A juh zsiradéka (fagyva vagy faggyúja) élvezetes étel volt, és zsírzásra, puhításra is használták. A juhcsontokból gyöngyök és játékkockák is készültek. Külön érték volt a kostök, amelyből egykor élelmiszeres zacskót később,,dohány” ( vagy kumarin) –zacskót is készítettek.
A nagycsaládi juhtenyésztést a magyarországi palócoknál figyelték meg. Négy felnőtt férfiból álló nagycsalád állatállománya az 1762-es évben: 10 ökör, 30 ló, 6 tehén, 8 borjú, 25 disznó, és 50 juh volt. A juhtenyésztést a nagycsalád feje vezette: ő gondoskodott legelőről és fedélről. A szaporodás időpontjának a kijelölése is az ő gondja volt, hogy az ellés kedvező időben következzék be. Az öreg gazda gondoskodott a juhok gyógyításáról is, hiszen ő ismerte legjobban a gyógyfüvek természetét. Az asszonyok feladata volt a tej feldolgozása. A fiatalok elsősorban a nyájakat őrizték: az ivartalanítást a fiatalabb fiúk végezték. A nyarat a juhnyáj az erdők tisztásain töltötte, füvet, gombákat és friss hajtásokat legelt, éjjelre az állatokat karámokba terelték.
A juhászok legjobb segítőtársa a fehér komondor volt. A juhnyírás technikája apáról fiúra öröklődött. A juh és a bárány bundáját szinte egyben húzták le, úgy, hogy a hátsó lábát felvágták és a bőr alá fújtak, s az lassan elvált a testtől. A mésszel és sós vízzel megdolgozott bőröket kifeszitve, fakalapáccsal tovább puhították. A fiatal bárányok bőrét kezük közt dörzsölték, hogy finom bőrt kapjanak. Ruhák, kesztyűk, kucsmák készültek belőle.
