Miként ősi gabonáink, úgy ősi termesztett hüvelyeseink és főzeléknövényeink nagy része is Ázsiából származik; ott van a borsó, a lencse, a lóbab, a csicseri és a lednek ősi génközpontja. Feltehető, hogy a hüvelyesek közelebbi génközpontja Afganisztán vagy Közép-Ázsia; Belső-Ázsia hegyvidékein ma is gyomnövény a borsó (Pisum sativum var, arvenes). A Mediterráneum csak másodlagos központ. Európa újkőkorából már ismert a lóbab (Vicia faba), a borsó (Pisum sativum) és a lencse (Lens esculenta). A korai Közép-Ázsiai hüvelyesek termése és magja kisebb, mint az Európai újabb termesztett fajtáké, de az Európai újkőkori hüvelyesek megegyeznek a Közép-Ázsiai alakokkal, ami a Közép-Ázsiai fajtáknak Európában való korai bejutása bizonyítják. Itt –főleg a Földközi-tenger mellékén – e fajtákat nemesítették. A nagyobb magú hüvelyesek megjelenése valószínűleg a kiválogatásra vezethető vissza. Őseinknek fontos élelmiszere volt a hüvelyesek termése, Európa más részén azonban igazán csak a középkorban terjedt el.
Lencse vagy Főzeléklencse (Lens culinaris L., syn. L. esculenta Moench, régi nevén. Ervum lens L. vagy Lens esculeta Moench).
A régebbi szerzők azokat a növényeket, amelyek a legjobban hasonlítanak részben az Ervum nembe részben a Lens nembe némelykor, pedig a Cicer nembe osztották, és mindegyik fajnak az eredetét Nyogat-Ázsiába tették. A diploid önbeporzó lencse (lens culinaris Medik. Syn. Esculenta Moench) az egyik legidősebb kultúrnövényünk. A termesztett lencse ősére nézve megoszlanak a vélemények; őshazáját A. de Candolle (1894) Görögországban és Itáliában kereste, Burlina szerint feltételezhetően ,,Nyugat-Ázsiából”, Közép-Ázsiából, Türkmenisztánból vagy India felől származik, Rapaics Rajmund (1943.p. 46) szerint ősi génközpontja pedig,, bizonyosan” Közép-Ázsia volt. A kulturlencse vadon élő ősének ma a legtöbb szerző a Lens orientalis (Boiss.) Hand.-Mazz.-ot tekintik, amelynek legkorábbi előfordulása a termékeny félhold területéről származik. A Kismagvú lencsét Kisázsiábol már az átmeneti kőkorban is termesztették; első leletei a Kr.elötti 9200-7500 közötti időből Mureybit-ből, az Észak-Szíriai Tell Abu Hureyrából és a Kr. előtti 7000-ből az Észak-Iraki Jarmóból származik.
Az Ószövetség többször is említi ,,adaschum” és ,,adaschim” néven; Ézsau híres történetében a lencse volt ,,veres”, mert, mert hámozott volt. A Nagymagvú – már háziasított – lencsét a Kr. előtti 6251-5650 közötti időből a szíriai Rabad-ból ismerik; Hérodotosz és Theophrasztusz szerint a régi Egyiptomiak nagy mennyiségben fogyasztották. A Görögök a lencsét ,,fakosz”-nak vagy ,,fakai”-nak nevezték és már Ariszthophánész is, beszámol arról ,hogy az a szegény emberek tápláléka.
A Rómaiak ,,lens”-nek nevezték. Ekkor a magvak átlagos átmérője már 4, 2 mm volt. A rendszertan a lencse nemzetséghez öt fajt rendel: 1. a Lens culinaris subsp. Culinaris L.-t; 2. a Lens culinaris subsp. orientalis L.-t; 3. a Lens culinaris subsp. odemensis-t; 4. a Lens nigricans subsp. nigricans-t; 5. és a Lens nigricans subsp. ervoides-t. Régebben a termesztett lencsének (lens culinaris L.) két változatcsoportját különítették el: a Kismagvú lencsét (convar microsperma Baumg.), ahol a hüvely kicsi, a magvak átmérője 3-6 mm, és a Nagymagvú lencsét (convar macrosperma Baumg.), ahol a hüvely nagyobb és a magvak átmérője 6-9 mm; ez a fejlettebb forma. Ma a diploid (2n=14) önbeporzó és talajjavító hatású növény sok tájfajtáját termesztik, magja 25% proteint tartalmaz. Hozama viszonylag alacsony (50-150 kg /ha). Különösen sokat fogyaszt belőle India, Pakisztán, Etiópia, a Közel-Kelet és a Földközi-tenger melléke. A Kárpát-medencében az újkőkor óta ismert (Berettyóújfalu-Szihalom, Battonya-Parázstanya stb.); legkorábbi előfordulási helye az Aggteleki-barlang. Őshazánkban éppúgy jelen volt, mint minden átmeneti szállásterületünkön, a honfoglalás után a Kárpát-medencében nagymértékben termesztették. A Cicorlencse (Vicia ervilia). Eurázsia Észak féltekéjén termő bükkönyféle, legkorábbi ismert lelőhelye Cayönü. E család további ismeret tagja a Vetési vagy Takarmánybükköny (Vicia sativa), amely legelőször Tell Abu Hureyra-ból került elő, és az Eurázsia északi féltekéjén őshonos lencsebükköny (Vicia sativa) takarmánynövény.
Borsó (zöldborsó) vagy vetemény-borsó (Pisum sativum convar, sativum).
Pillangós növény, amely Eurázsia mérsékelt övében terem, diploid (2n=14), magjának protein tartalma 22%. Őshazája feltételezhetően Közép-, esetleg Elő-Ázsia, ahol az újkőkor óta ismert zöldségféle.
A vetemény-borsó elődje az ősi diploid, önbeporzó Pisum L, nemzetségből alakult ki, amelyből két nemzetség vált ki; a Pisum fulvum Sibth, et Sm., és a kultúrforma közvetlen elődje a Pisum sativum L., de kinemesítésében jelentős szerepet játszott az Ázsiai ,,sztyep típusú” rövid, robusztus gyomnövény, a Pisum humile Boiss, et Noa ( syn.P. syriacum [Berger] Lehm) is. Géndonorként még a mediterrán elterjedésű Pisum elatius Bied, is szóba jöhet. Mások szerint lehetséges, hogy a mezei borsónak – a Pisum arvsnse-nek – termesztés útján nyert változata. A zöldborsó érzékenyebb, mint a mezei borsó; a fagyot és a hideget nehezen állja. A Termékeny Félhold vidékének legkorábbi borsómagja a Kr.elötti 7000-7500 közötti időből a Törökországi Cayönü-ből kerültek elő. Termesztett változata már a Kr, előtti 6500-ból ismert; maradványai a Kr, előtti 5600-6000-res évekből Catal Hüyük-i Törökország lelőhelyről és az Észak-Iraki Jarmoból származnak. Kínába Nyugat-Ázsiából került be, ahol később „mohamedán borsónak” is nevezték. A lencséhez hasonlóan egész Európában más a korai időkben elterjedt, kiválóan alkalmazkodott mind a mediterrán, mind a hűvösebb égövi klímához; élelmezés és takarmány céljából már a korai időkben termesztették.
A Görögök már Theophrasztosz idején „piszosz” vagy „piszony” néven termesztették, a rómaiak „pisum”-nak nevezték. A borsó a belső-ázsiai török népek kedvelt élelme volt, a Kárpát-medencében már az újkorban ismerték; az Aggteleki barlangban újkőkori leletek között is már megtalálták. Európában ezután főleg a bronzkorban terjedt el. Első Kárpát- medencei említése 1200-ból, a Budai vámtarifából ismert, majd Clusiués Beythe is megemlíti. Gáti István Gyalog, Felfutó, Hártyátlan, Héjas és Kerti borsót különböztettek meg. Pethe Ferenc pedig (1805-1816) számos további változatát (fajtáját) is taglalja. Nagyobb arányú termesztése csak a kiegyezés után kezdődött, amikor a cukorborsó mellett a Victoria és a Folger fajtákat termesztették, Ősi magyar borsófajtának számít a Csicseri- vagy Bagolyborsó.
A borsónak ma több alfaja ismert, mint a Velőbors és a Cukorborsó.
Ez utóbbihoz-, a cukorborsóhoz- a Kárpát-medencében kinemesített, főleg Baranyában termesztett Mohácsi korai kifejtő zöldborsó tartozik. Ez utóbbi a borsó olyan alakköre, ahol a hüvely belső rostos hártyája hiányzik, és így a borsó hüvelyestől fogyasztható. Hüvelyében gömbölyded sima magok találhatók, szemeinek cukortartalma gyorsan lisztesedik, de ennek az alakkörnek a fajtái a legigénytelenebbek, legedzettebbek; már alacsonyabb hőmérsékleten is csíráznak, ezért tél alá vetésre házi kerti termesztésben ideális. Mohácson a Villányban a korai Express változata a legelterjedtebb; az ausztriai Stockeraui tájfajtát nem tudták megmenteni a zsizsiktől.
Dél-Magyarországon- a Dél-Dunántúlon- a XIX. sz. óta eredményesen termesztik a hüvelyeseket vetőmagnak, étkezési- és takarmányi célra. Ebben az időben a hüvelyesekből, különösen azok vetőmagjaiból ezen országrésznek igen nagy exportja volt. A borsónak a paraszti nép étkezésénél nagy jelentősége van, de minden magyar népréteg gyakran használja levesként és főzelékként. Külföldön főzelékként nem ismert.
A Csicseriborsó.
Régi nevén bagoly bagolcsa vagy bagoly borsó a Mediterráneumtól Közép- és Belső-Ázsiáig- nagy területeken- elterjedt főzeléknövény, feltehetően ezen a vidéken nemesítették. Géncentrumát legtöbben a Kaukázus vidékére teszik. Indiába korán eljutott, Kína viszont későn ismerte meg.
A régi görögök már Homérosz idejében „erebinthosz” néven termesztették és gyakran „kriosz”-nak is nevezték, mert magja a faltörő kos fejéhez hasonlít. A rómaiak „cicer”-nek nevezték.
A Szegletes lednek vagy Szegesborsó
Eurázsia északi féltekének növénye, a Közel-Kelet és a Földközi-tenger mellékének jellegzetes kultúrnövénye. Elterjedési területe közel azonos a bükkönyével; Közép-Európában a Közép-Ázsiában egyaránt megterem. A borsóhoz hasonlóan fogyasztják.
A lóbab (Vicia fabia vagy Faba vulgaris Moench) Közel-Kelet kerámia előtti idejében már a Kr, előtti VII. évezredből ismert (Nazaret, Jerikó, Tell Abu Hureyra stb.), géncentrumát többnyire Perzsiában, újabban Közép- vagy Belső-Ázsiába teszik. Görögországból az első ismert példány a Kr, előti V. évezredből származik, ismerték az ősi Egyiptomban és Kyreneikában is.
Az Egyiptomiak ,,tisztátalannak” tartották, ezért képeket sem ábrázolták.
” A bab (lóbab) egyike volt azon növényeknek, amelyet Kr.e. 2600 körül Sen- Nung (Chin-Nong) császár évente ünnepélyesen elvetni rendelt; Kína alapélelméhez tartozott. Hérodotosz erről így ír: ,,Az egyiptomiak soha nem vetik a babot, s ha előfordul is, nem eszik, sem vetik a babot, s ha előfordul is, nem eszik sem nyersen, sem főzve.”
Papjaik reá nem nézhetnek, mert tisztátalan főzeléknek tartják.
A lóbabot a Görögök, hogy az Egyiptomi babtól megkülömböztesék ,,küamosz”-nak, néha „küamosz ellenkosz”-nak nevezték, az Iliász is már, mint termesztett növényt említi.
Theophrasztosz és Diostkoridész is megemlíti, de nem, mint Görög növényt.
A latinok ,,faba”-nak nevezték; Plinius 18-ik könyvében említést tesz mauritániai vad lóbabról.
A Rómaiak Carna istennő napján babot áldoztak; innen a ,,Fabarias calendae” név is.
Dél-és Nyugat-Ázsiában ma is fontos élelmiszer. Előbb kisebb, majd nagymagvú alakja terjedt el. (Az ókor ,,zöldbabja” a Nyugat-Ázsiai jubin (Vigna cetjang) volt.) Őseink A közép-ázsiai lóbab előbb kisebb, majd nagyobb változatban terjedt el Európában.
A Közönséges bab vagy Paszuly (Phaseolus vulgaris Savi) őshazáját sokan Indiában keresték, mígnem meg nem bizonyosodtak arról, hogy géncentruma a dél-amerikai Lima közelében volt.
