A dunántúli és az ország északi részéből származó leletek a letelepült és ezzel összefüggésben fejlettebb mezőgazdaságra utalnak. A nyugati és északi országrészből előkerült XI. századi növénytani leletanyagot hosszabb tenyészidejű, értékesebb gabonafélék termesztése jellemzi. Ezek a cereáliák magasabbszintű agrotechnikát és folyamatos gondozást igényelnek. Az előkerült gabonafélék fajai összetételükben, de méreteiben is megegyeznek a nyugati országok hasonló korú leleteivel. Ezek a leletek ispánsági szákhelyek, várak, kolostorok területéről, azaz a megszilárduló és Európa-szerte egységes feudális rend és termelési mód központjaiból kerültek elő. A későbbi, XII-XIII. századi alföldi ásatások gabonaleletei már faji összetételükben ,de fontossági sorrendjükben is kezdenek megegyezést mutatni a dunántúliakkal. Mindez arra utal, hogy a lakosság erre az időszakra az Alföldön is letelepült életet élt. A nagy beltartalmi értékű vetési búza és az árpa termesztése megszokottá, mindennapossá vált. A helyi nővények és a magyarság által hozottak együttes hasznosítása úgy tűnik a Dunántúlon gyorsabban ment végbe. A felszántott területek átlagos nagyságára tájékoztatást adnak a László Gyula régész, vezette felgyőri ásatások, ahol 2-300 négyszögöles telkeket, vagy ezeknél nagyobbakat is találunk. Úgy látszik, minden háztartásnak megvolt a malma, mert igen sok malomkő került elő. ,,Látszolagos ellenmondás van – írja  László Gyula – Ibn Rosta és Gardizi két tudósítása közt. Az egyik ,,nomádnak” írja le népünket, a másik azt mondja: ,,…Sok szántóföldjük van”. Mindketten megjegyzik még, hogy a magyarság télire folyópartokra vonul. Ebből a téli és nyári szállások egymást váltó használata és az következik, hogy a folyópartokon folyt a földművelés, a pusztákon, pedig a legeltetés. Néhol megfigyelhető, hogy a folyóparti helynevek az erdők alján ismétlődnek. Erre már Györffy István, Hóman Bálint és  Makkai László is felhívta a figyelmet. Mindegyik foglalkozásnak – állattartásnak és a földművelésnek – megvan a maga tapasztalat-öröksége, tudása, egyiket sem lehet félmunkában végezni. A források egyébként sem pontosan, mert a halászat főideje nem a tél, nem a befagyott víztükrök időszaka, hanem a nyár meg az ősz.” A Kárpát-medence Európa egyik legrégebbi mezőgazdasági kultúrtája. Itt a növénytermesztés nyolcezer évre tekint vissza: zöldségféléket ötezer, gyümölcsféléket háromezer éve termesztenek. Az ásatások alkalmával előkerült növényi makromaradványok – a magvak, a virágporok és a termések – azt mutatják, hogy a gabonafélék többsége még az újkőkori aratónépességgel, a hüvelyes növények nagy része a bronzkorban a tell-kultúrák népével, a gyümölcsök és a szőlő egy része pedig a vaskor elején, zöme pedig a római hódítással egyidőben került be a Kárpát-medencébe. Ez egészült ki és alakult át a honfoglaló magyaroknak keletről hozott növényismeretével, növényeivel, majd az államalapítást követően a nyugatról érkezett haszonnövény fajokkal. A sokféle ismeret itt kovácsolódott egységgé: a behozott növényfajok új hazára találtak és itt másodlagos génközpontjuk alakult ki (Gyulai Ferenc). A Kárpát-medence egyedülálló növényvilágát a ,,keletről” hozott génállomány erőteljesen megváltoztatta és Európa minden más népének növényeitől különbözővé tette. Az ásatásokból előkerült növénymaradványok fontos utalásokat rejtenek az életmódra és az akkori környezetre. A hazai gabona- és gyümölcs tájfajták kultúrörökségünk részei, megmentésükkel hozzájárulunk a génállomány fenntartásához, a biológiai sokféleség – a biodiverzitás – megőrzéséhez. A keletről hozott növényfajták a Kárpát-medence természeti viszonyaihoz alkalmazkodva sok évszázados fejlődés eredményeként jöttek létre. A magyar gabona és gyümölcs Európa szerte híressé és keresetté vált. A régi tájfajták az emberi fogyasztás szempontjából kimagaslóan jó beltartalmi értékekkel, mára már elfeledett ízekkel rendelkeztek. Megbecsült, különleges fajták ezek, mígnem a XIX. századtól bekerült külföldi fajták – egyenlőtlen harcban – fokozatosan ki nem szorították a természetből ezeket az ősrégi ,,hungarika” fajtákat. Az ősi növények termesztése hozzájárul kultúrörökségünk fenntartásához. A mezőgazdaság intenzívé válásával, a nagyüzemi termeléssel és a ,,mennyiségre” való törekvéssel erősen csökkent a termesztett fajok/ fajták köre. A tulajdonviszonyok megváltoztatása a mezőgazdaságban veszélybe sodorta a szórványként még meglévő ősi kultúrnövény tájfajtákat száma, félő hogy begyűjtésük és fajfenntartó termesztésük hiányában végleg kipusztulnak a Kárpát-medencéből. Ezzel egyidőben azonban bíztató, hogy egyre erősödik az igény a Kárpát-medence ,,őshonos”, és a magyar mezőgazdaságra jellemző fajták megmentésére. Az országban több helyen úgynevezett ,,biohistóriai” növénytelepek létesülnek: 1995 óta már működik a Szarvasgede-i telep, amelyet Gyulai Ferenc irányításával a Debreceni székhelyű Biohistória Kísérleti és Kutatásfejlesztés Betéti Társaság működtet és az egyre nagyobb számban alakuló népfőiskolák keretén belül számos ősi növényfaj - elsősorban  gyümölcsfák – megmentésére és bemutatására kerül sor. Ezeken a helyeken gyűjtik össze a magyar múlt még fellelhető tájfajtáit, nem egyszer nagy harc és anyagi erőfeszítés árán. Az ősi Kárpát-medencei növények – a mai monokultúrában tartott genetikailag sokszor túltenyésztett, homogén állományú, hamar romlásnak és géndegenerációnak induló fajtákkal – olyan mértékben illeszkednek be a magyar környezetbe, hogy azzal szerves egészet alkotnak. Egy-egy táj, tájegység saját ,,fajtát” nevelt belőlük: ezeket ,,ősi magyar tájfajtáknak” nevezzük. A mai értelemben véve az egykori Kárpát medencei tájfajták tulajdonképpen fajtakeverékek voltak; elsősorban tömegszelekciós úton kerültek a termesztésbe, és az adott helyen stabil, egyensúlyi állományt hoztak létre. A tájfajták genetikai adottságuknál fogva ellenállóak és a fogyasztás szempontjából előnyös beltartalmi értékekkel bírnak, és hozamuk sem lebecsülendő. Az ősi Kárpát-medencei kultúrnövényeket a kultúrkörnyezet maradványaként is felfoghatjuk; újratermesztésük nemcsak az etnobotanikai ismereteket bővítheti, hanem betekintést nyújthat a magyarság magas színtű növénytermesztési kultúrájába. Növénytermesztésünk ősi kultúránknak éppoly szerves része, mint a népművészet, a népzene, az írás, a mesevilág, a mondavilág, az ételkultúra és sok más örökségünk; megmaradásuk záloga, amelyet őriznünk és ápolnunk kell, mint ahogyan a Veszta szüzek a lángos őrizték és ápolták.