Más néven főzelék-káposzta. Kozmopolita, eurázsiai – feltehetően közép-ázsiai - eredetű konyhakerti növény: mai megjelenési alakja sok évszázados termesztés és nemesítés eredménye.

A káposzta a hüvelyesek után a legfontosabb zöldségfélénk, amely bár vadon nagy területeken él, mégis először Elő-Ázsiában került a kertekbe és onnan terjedt szét elsősorban a Földközi-tenger vidékére. Európában a káposztát a Mediterráneumban feltehetően már az újkőkorban is termesztették és Európa népeinek egyik legfontosabb alapétele lett: itt sok új változást és fajtát alakítottak ki, ezért De Candolle esetleg európai őshazájára is gondolt.

Változatossága igen gazdag, kiterjed mind a szárra, mind a levélre, mind a termetre, mind a virágzatra vonatkozóan is. A szárkáposztát halványították, mint a spárgát. A leveles káposzta szára megnyúlt, leveleit főleg takarmánynak használják, ezért Marhakáposztának is nevezik. A Lacuturi káposzta a rómaiak korában átmenetet képezett a fejes káposzta felé. A Pompeji káposzta a karalábé előfutára volt az ókorban. Később a Szavojai kelkáposzta Szavojában keletkezett. A XVI. sz.–ban a káposztának már a régi római gazdasági- és természetföldrajzi írók több változatát és fajtáját ismertették, aminek alapján jól áttekinthették az akkori változatot. Az ókori változatok egy részét ma már nem termesztik. Theophrasztosz még csak 3 féle káposztát, Plinius 6 félét, Tournefort mindegy 20-at, és De Candolle pedig már 30-nál is többet különböztet meg. Magas C-, B- és A-vitamin-tartalma miatt jelentős élelmiszer volt/lett.

A „káposzta” szó feltehetően a kelta „kap”–ból, vagy a latin „caput” (fej) szóból származtatható. A „káposzta” szó első írott magyarországi megjelenése 1336-ból származik, amikor személynévként szerepelt. Egy 1395. évi forrásban a „Vereskapuszta” és „Fejeskapuszta” is előfordul. Első jelentése „a keresztesvirágúak családjába tartozó konyhakerti és takarmánynövény”.

Őseink ételkultúrájának egyik összetevője volt; már a középkor óta, főleg hússal egybefőzve vagy töltve tömegételként fogyasztották. A határban külön „káposztáskertekben” termesztették; a káposztalevelet az ország alakjához hasonlították és „Magyarország címerének” is nevezték. Ezt a hasonlóságot először a Zrínyi-szakácskönyv szerzője írta le 1662 előtt. Lippai János az első Magyar nyelvű kertészeti könyv szerzője a káposztát 1664-ben régi, elterjedt, magyar ételalapanyagként említette, Bél Mátyás a XVIII. század elején a szalonnával, disznóhússal főtt káposztát dicsérte, de a káposztát és a káposztás ételeket még 1796-ban Gvadányi János is a „Magyar nemzeti ételek” között az első helyre tette. Nem „Magyar módra” elkészítve szintén egész Európa egyik legfontosabb alapélelme volt. A magyarok csak „megkeresztelték” sokféle módon való elkészítésével. Minthogy a káposzta kozmopolita növény, így a Kárpát-medencében is mindig jelen volt. A magyaroknak „a káposztánál lényegesen magasabb rendű étkezési növényei is voltak”, ezért annak nagyobb mértékű elterjedése csak a XVIII. sz. második felében, az 1786-os évben kezdődött. A Gödöllő és környékére költözött Grassalkovich család 1786-ban telepített káposztát, amelyből ugyan szedett dézsmát, de a szegényebb lakosságnak élelmet biztosított.

Hagyományos magyar termesztési körzeteink Devecser, Balinka, Fehérvárcsurgó, Szigetköz, Vecsés és Hajdúhadháza voltak, ahol számos tájfajta alakult ki.

A nagy magyarországi káposztatermelő körzetek sajátos fajtákat nemesítettek ki, melyek minősége fölött magas színtű paraszti tudással őrködtek. Ilyen tájfajta pl.: a Hajdúságban a Hadházi tájfajta, amely kissé lapos, kemény és tömött.

A káposztát főzve, rakottan, töltötten, frissen káposztasalátának is használják.