A Kárpát-medence egész területén előfordul, vadászata és fogyasztása már a történelem előtti időkre nyúlik vissza.

Három alfaja a legjelentősebb:

• a közép-európai (Sus scrofa scrora),
• a szardéniai (Sus scrofa meridionális)
• és a délkelet-ázsiai (Sus scrofa vittatus) vaddisznó.

Ez utóbbiakkal őseink őshazájukban is megismerkedhettek, a közép-európai alfaj pedig hazánkban megérte a mát.

A közép-európai vaddisznónak a jelentősége, hogy „magyar jellegű” sertéseink (szalontai, bakonyi, mangalica) kereszteződések révén ebből származnak. Zrínyi Miklós hadvezért egy vadászat alkalmával vaddisznó ölte meg.

A vaddisznóból készült ételek a magyarság ételkultúrájának szerves részét alkotják: a középkorban a főúri és a királyi udvartartás étkezésében rendszeresen jelen voltak, de a közemberek is szívesen fogyasztották. XVI. századi erdélyi fejedelmi szakácskönyvben ezt olvassuk: „Disznóhús az, kit erdeinek hínak szekfüves lével”.
Ma a vaddisznó éves terítéke 43.000-re tehető.

A vaddisznó testhossza 150-200 cm, magassága 80-110 cm, zsigerelt testtömege 70-170 kg.
Szőrzete erős, testtájanként változó színű, szürke, barnás, fekete. Táplálkozása vegyes, a növényi táplálék mellett az állati eredetűt is elfogyasztja.

A vaddisznó családi kötelékben él, kondákat a kocák alakítanak, s vezetnek. Az állatok 9 hónapos korukban válnak ivarérettekké.