Más elnevezése: göndör szőrű disznó vagy zsír disznó. Arra vonatkozólag, hogy mikor jelent meg a mangalica az országban, nincsenek megbízható adataink, és azt sem tudjuk, hogy elterjedésében milyen szerpe volt a török kiűzése után az ország területére betelepített osztrákoknak, cseheknek, németeknek, szlovákoknak, délszlávoknak és románoknak. Ugyanis miután a muszlinvallású törökök nem fogyasztottak sertéshúst, ezért a sertés tenyésztést kiszorult a Felvidékre és Erdély területére. A hódoltsági területeken a sertéstartás visszaesett, a korábbi sertésfajták kivadultak és vadsertéssel keveredtek. A „mangalica” szót Magyarországon először 1791-ben említik ebben a szövegösszefüggésben: „Mintegy 100 darab sertéseket, rész szerint mangalicákat rész szerint magyar fajtákat elhajtották…”az ajkai kanásztól. „törökfajta sertés”, a „mangalica sertés” és a „rác sertés” elnevezéseket. A magyar mangalica kitenyésztéséről és annak körülményeiről sokféle nézet, feltevés vagy elmélet alakult ki és sok szerző ellentmondásos munkát jelentetett meg róla. Így például Csapó Lajos az ősi alföldi sertést is mangalica néven említi, amit szerinte (ma már tudjuk, hogy tévesen) elődeink Ázsiából hoztak be magukkal. Ő a mangalicát még „magyar telivérsertésnek” is nevezte.
A mangalica nemesítése összefügg a zsír gasztronómiai jelentőségével, ugyanis a napraforgó olajat abban az időben nem ismerték, egyéb olajfélék, pedig gyorsan avasodtak, így a sertészsírral való főzés nagyobb jelentőségű volt, mint manapság. Kézenfekvőnek mutatkozott, hogy az egyre növekvő zsírhasználatra a magyar tenyésztők egy zsíros sertés kitenyésztésével és elterjesztésével reagáljanak. A XVIII. század elején a sertéskereskedelmünk egyes városokban (Sopron, Győr, Temesvár, Kassa és Zimony) jelentőssé vált. Az 1750-es években a kupecek sok sertést hajtottak Bécsbe, Csehországba és Németországba. Az utat a legjobban a bakonyi sertés bírta.
Gáti István 1795-ben megjelent természethistóriájában írja, hogy „a szelíd disznók ismét sokfélék, apróbbak a Rátz országiak és szőkék, de vannak fehérek, tarkák, feketék és pirosak…” M. Schwartner pedig 1809-ben írt Statistik des Königreichs Ungarn című Budán megjelent munkájában leírja, hogy Szerbia felől Magyarországon át nagy mennyiségben hajtanak a szerbek „göndörszőrű Mangalicákat”. Pethe Ferenc is említi munkájában, hogy ezeket a délről behozott sertéseket „Rátz fajtának” vagy „mangalitzának” nevezik, melynek „elég hosszú dereka, rövid lába, vékony rövid orra, görbe homloka, kis feje, apró füle, szennyes igen göndör (kondor) szőre, sertéje még a marján is alig különbözik a többi szőrtől: van tsupa fejér is, mint a hó, és ez a legjobban hízik. Ez azért igen kedves fajta, mert igen meghízik, és inkább szalonnára s hajra, mint húsra.”
Szerbiában – Obrenovics Miklós – felismerte az akkori piaci helyzetet és piacot keresett a szerb simadia sertéseknek, amelyeknek, amelyeket a piacokra országunkon áthajtottak, ahol hosszú időn át óhatatlanul keveredtek a vadsertésekkel, a bakonyi sertésekkel és az ősi alföldi sertésekkel. Amikor 1833-ban József Nándor a belgrádkörnyéki sumadinkák kiváló tulajdonságokról hallott, megbízta Pfeiffer Mátyás disznókereskedőt, hogy szerezzen részére belőlük és ellátta ajánlólevéllel. Amikor Miklós szerb fejedelem meghallotta, hogy ki részére akar Pfeiffer vásárolni topcideri birtokáról 9 emsét és két kant küldött ajándékba József Nándornak a szerbek zsíros sumadija sertéséből, Knjaz Miklós fejedelem kitenyésztett állományából. A legtöbb szerző ettől az időponttól – 1833-tól – eredezteti a mangalica jelenlétét az országban. Ezek az állatokat József Nándor a kisjenői birtokán levő szalontai fel. Ez olyan sikerrel járt, hogy az 1840-es évekre már kialakult az egységes külsejű magyar mangalicafajta, amely ezután a magyar vidék szinte egyetlen sertésévé vált (Tóth Péter, 2003).
A mangalica kialakulásában tehát három sertésfajta játszott szerepet: 1, a szalontai sertés, amely már a római idők előtt a kárpát-medencében élt. 2. A bakonyi sertés, amelyet feltehetően a Nápoly-Róma-i eredetű mediterrán sertés tenyésztésével a rómaiak terjesztették el és 3. az ugyancsak mediterrán eredetű horvát-szerrémségi sumadija sertés. Ezért a mangalica sertések nagymértékben hasonlítanak a régi kihalt ősi mediterrán sertésre, és jelentős mértékben különböznek a kelta-germán eredtűnek vélt európai vadsertéstől származó „fehér” sertésektől. Mihelyt Győrött és Sopronban a sertéskereskedők vásárolni kezdték a délről származó sertéseket, náluk is spontán elkezdődött az újfajta szaporítása, keresztezése és terjesztése. A terjesztés másik iránya a Vajdaság felöl a Duna-Tisza közén át az északi és keleti területek felé húzódott.
A mangalica ezután mindegy 25 évvel az ország minden részébe eljutott és gyorsan átkeresztezték a régi sertésekkel. E. Dorner szerint a sertésállományok átalakulása és átkereszteződése a sumadia sertéssel olyan gyors volt, hogy a bakonyi setés az 1840-es évekre teljesen eltűnt, még fénykép sem készült róla: egyik utolsó kitömött példánya 1850 körüli időből (1847-ből?) a zirci múzeumban található.
A mangalica elismerten magyarfajta „alapja” az ősi magyar szalontai és bakonyi sertés és kitenyésztésében nagy szerepet játszott a szerb sumadia disznó is. Pethe Ferenc 1815-ben két sertésfajtát különböztet meg az országban. „ A disznónak különböző fajtái között nevezetesebb fajta az, a melyet a Magyar Rátz fajtának nevez, vagy azért, mivel Törökország felöl a Rátzok által, a kik azzal keményesen kereskednek, került volna a Hazánkba, vagy talán azért, mivel ez egy törsök faj, melyet, mint törsökfajt, nem tsak a Frantzia, hanem a mi Német szomszádaink is Race frantziaszóval fejeznek ki.
Ez a fajta igen közönséges a Haza déli részén, és keletre is; elég hosszú a dereka, rövid lába, vékony rövid orra, görbe homloka, kis feje, apró füle, szennyes, igen göndör (kondor) szőre, a sertéje, még a marján is alig különbözik a többi szőrtől; van tsupa fehér is, mint a hó és ez legjobban hízik…”Nagyváthy Jánosnál 1812-ben hasonlókat olvasunk: „Serbiában, Bosniában és Schlavoniában az ún. Fejér Gitza („göndör”) vagy Bagun tenyésztetik, és ez hamar hízásért a legbetsesev…” Venczel Gusztáv 1887-ben kétféle sertést említ: a göndörszőrű mangalicát és a nagy testű szalontai.
A mangalica kialakulása folyamán a magyar Alföldre jellemző klíma és talajviszonyok határozták meg a mangalica tulajdonságait. „ A magalicákra” áltálában jellemző a közepes termet, kifejlett korban a kocák marmagassága 70-76 cm, élősúlya 100-125 kg, fejük viszonylag kicsi, fülei nagyok és előre lógóak, a profilvonal enyhén homorú („pisze”), a torokjárás- a toka- nagy, a nyak rövid, hengeres, a törzs közepesen hosszú, a hát egyenes, feszes, de nem ritka a „pontyhát” sem. A mellkas dongás és mély, a has közepesen nagy, a váll és a far erős, telt, de csak közepesen izmolt, a far csapott, a végtagok rövidek, finom csontozatúak és szilárdak. A mangalica sertések bőre pigmentált szürkésfekete, a természetes testnyílások és a túrókarimák feketék, a csecsek és a körmök ugyancsak feketék. A fültő alsó szélén a pigmentált bőrön egy világos folt található; ez az úgynevezett „Welmannfolt”, ami a mangalica fajtajellegéhez tartozik (malackorban feltűnő, később nem vehető észre). A fej középhosszú, az orrhát enyhén megtört, a fülek középnagyok, előrehajlóak.
A szemek barnák, a szemöldök és a szempillák feketék. A faroktő jellegzetesen vastag, a farokbojt mindig fekete. A minimális csecsszám: 5-5, szabályos, jól fejlett csecs mindkét oldalon.
A hátvonal enyhén ívelt, az ágyék rövid vagy középhosszú. A csontozat finom, de igen kemény.
A mangalicát a XVIII. század közepe óta ismerik; ez után annyira híres lett, hogy a bécsi tőzsdén is jegyezték. Az ok az volt, hogy a külterjes makkoltatásos sertéstartás már nem felelt meg, viszont az erdők feltörésével egyre több kukorica és búza állt takarmányozás rendeltetésére és egyúttal megnőtt az igény a puhább, zsírral átszőtt húsok iránt, A természet adta táplálék még sok esetben ugyan elég volt az állatok hízlalására, de gyakran valamilyen kellemetlen mellékízt vettek fel: Húsuk mocsárízű,- vagy halízű lett. Ez ellen úgy próbáltak a gazdák „védekezni”, hogy vágás előtt vagy két hónappal behozták a sertéseket és gabonával ráhizlaltak; árpát, kukoricát adtak a sertéseknek.
A megmaradó ízhibák elfedésére a sertéshúsból készült ételeket erősen fűszerezték: ezért is terjedt el a magyar ételek csípős íze. A birtokosok a nagyobb nyereség reményében a legjobb állatokat válogatták ki továbbtenyésztésre, a félvad, lassú növekedésű kocákat zsírsertés típusú kanokkal fedeztették. Nevezetes uradalmi tenyészetek voltak az országban, még Mezőhegyesnek is nagy mangalica állománya volt. A búzán, árpán, később a kukoricán való háztáji tartás a XVIII-XIX. Században terjedt el. A kukoricával való hízlalás jelentősége a XX. századhoz közeledve egyre nagyobb lett: ezeket az állatokat a tanyákon és a városi házaknál már sertésólakban őrizték, amelyek általában vályog-vagy deszkafalú egyszerű építmények voltak. Később – főleg az ország északkeleti részén – terjedt el a lábon álló, kis karámok deszka sertésól, a ,,hídlás”. AZ 1920-as évekig Magyarországon a mangalica-tartás szinte kizárólagos volt: tenyésztése átvészelte az ország trianoni feldarabolását is. A Trianoni Békeszerződés után a Magyarországon maradt mangalica állomány homogénebb lett, mert sok változata az elszakított országrészeken maradt. A századfordulót követően a bécsi és a prágai piac, valamint a feldolgozók igényeinek megfelelően alakult a zsírsertés előállításának a technikája. Megépültek a nagy ipari hizlaldák (Nagytétény és Győr) és ezzel egyidőben megnőtt a szalámigyártás mennyisége. Az 1920-as évben már tudatosan nagy gondot fordítottak a mangalica jó tulajdonságainak megőrzésére és hibáink kijavítására.
A tudatos szelektálás jelentősége is megnőtt, majd 1927-ben megalakult a Mangalicatenyésztők Országos Egyesülete, amely a fajta céltudatos nemesítésén fáradozott.
A törzskönyvezett mangalicák száma az 1920-as években még csak 2000 volt, ami 1943-ra
30 000-re emelkedett.
A második világháború és a jóvátételi szállítások pusztítását a hazai mangalica-állomány nem tudta kiheverni, de a végső csapást a szaporább - ,,gazdaságosabb” – és több húst adó külföldi fehér sertések és az étolaj terjedése mérte rá. Létszáma 1973-be volt a mélyponton, amikor már csak 39 kockát tartottak számon, azóta védelme és tenyésztése folyamatosan emelkedő, mert zsírja telítetlen zsírsavakat tartalmaz és jól eladható, pl. serranói sonka alapanyagának. Fő felvevő helye: Spanyolország.
Nem rontja a mangalica fajta értékét, ha duroc vagy a magyar nagyfehér fajtával keresztezik.
A mangalica alkalmas az egész évi szabadtartásra, de,,másodlagos” is jól tartható, ahol más állatokkal együtt legel. 1973-ban már dönteni kellet a hivatalos szerveknek a mangalica védetté ételéről, mert a kipusztulás szélére került. A XX. század közepi külföldi hússertés fajták tenyésztésével, a fajtaváltással - -főleg a ,,szocializmus idején – a mangalica kiszorult a magyar piacról, mivel az országban a húsfogyasztás 45%-át a hússertések sertéshús tette ki. 1985-ben ez a szám már 55,6%-ra emelkedett. A nagyszerű zsírt adó mangalica sorsát a második világháború után gépesítés terjedése is megpecsételte, mivel tartása jelentős fizikai munkát igényel. A legjobb kutatási eredmények alapján a mangalica tokaszalonnája ,,koleszterinmentes”, a zsírsavak a mangalica zsírjában, telítetlen állapotban vannak – egészségesek - ,ezért a ,,mangalica program” újra előtérbe került az országban. (A telitelten zsírsavú zsiradéknak – akár a felét is – a szénatomok között két- vagy több kötést tartalmazó zsírsavak alkotják, míg a telített zsírsavú zsiradékból a szénatomok között csak egy kémiai kötést tartalmazó zsírsav jut be a szervezetbe). Húsa kiváló szalámi és sonka alapanyag, karajának és combjának nagy hányada spanyol és olasz exportra kerül. A jelenlegi törzskönyvezet génrezervátum állomány egyedszáma a szőke mangalicánál 500, a fecskehasú mangalicánál 70 és a vörös mangalicánál 80: ezek a fajfenntartást szolgálják. Ezen kívül mintegy 8000-re tehető azon egyedek száma, melyek – főleg keresztezett formában – részt vesznek az árutermelésben. A regisztrált mangalicatenyésztők száma 60 körüli. A mangalicából készített húskészítmények ára magasabb a külföldi hússertéseknél, és a mangalica-program keretében egyre nő a mangalica tartó gazdák száma. Ennek egyik oka, hogy az EU Magyarországról alig vesz sertéshúst, a hazai fogyasztók, pedig ragaszkodnak az,, egészségesebbnek” tudott, ősibb magyar hússertéshez. ( Koppány Gábor – Csoma Zsigmond,2001.) ,,A világszerte elterjedt hisztéria a koleszterintől teljesen indokolatlanul tovább rontotta a sertészsír fogyasztási pozícióját”
( Magyarország az ezredfordulón. 2003. p. 63.). A mangalica egyetlen élő ,,rokona” a spanyol ibérico sertésfajta, amely mediterrán eredetű. Ennek megmentésében ugyanaz a több, mint 100 éves múltú Ólmos család játszott fontos szerepet, amely a magyar zsírsertés – a mangalica – megmentéséért is küldött/küzd. Ma a mangalica-tartás egyik oka éppen az, hogy a legnagyobb mangalica felvásárló Spanyolország, hiszen az ottani spanyol sertés is csak néhány évtizede csaknem teljesen kihalt, csak az utóbbi években növekszik állományuk: ennek kiegészítésére hozzák be a magyar mangalicákat.
A mangalicák megmentéséért jelentős szerepet vállalt az Emőd-i István-major, ahova nem egy esetben az utolsó példányokat a vágóhídról menekítették. A szőke, a fecskehasú és a vörös mangalicán kívüli (fekete, ordas, barus, vadas) változatok fajtiszta tenyésztése jelenleg nem megoldható, visszatenyésztésük kérdéses, szakmailag bonyolult feladat. Az előforduló ilyen színű egyedek vagy a mangalica színváltozatok keverékei, vagy egyéb fajtákkal való keresztezésből származnak. A mangalica törzskönyvezését 1923-ban kezdte el az akkor megalakult Hússertés Tenyésztők Országos Egyesülete. A mangalicák törzskönyvezett állománya 1922-ben a következő volt: szőke mangalica: 1183, vörös mangalica: 291 és fecskehasú mangalica: 197.
