Eredetileg a XVII. században a Duna-Tisza közén terjedt el.
Fekete és fehér színben tenyésztették: idővel a fekete színváltozatú egyedek száma erősen lecsökkent és a XIX-XX. század fordulójával a fehér színváltozat került túlsúlyba.
Később a testsúly növelése érdekében a fehér magyar pulykát a mexikói fehér pulykával nemesítették. Sajnos az ősi magyar pulyka eredeti változatai ma már alig fellehetők.

A Duna-Tisza Közti területen nevelt fehér magyar pulyka tolla – különösen a hónalj alatti, ún. „marabutoll” – igen értékes árucikknek számított.

Szerepe a második világháború utáni időkben egyre jelentősebbé vált, hiszen szaporítása mellett a bronzpulyka javítására felhasználták a kistestű magyar pulykát is.

A fekete magyar pulyka tollazata egyöntetű fekete, csőre és lába palaszürke. Húsa szép fehér, mely a maga idejében igen keresett volt. Testsúlya kisebb, mint a fehér pulykáé.

Tojáshozama 30-35 darabra tehető: fehéres alapszínű, barnás pettyezettségű tojást tojik.
Gyorsan fejlődik, kiváló kotló és nevelő állat.
Élelemszerzésben szinte utolérhetetlenül szorgalmas.

Húsminősége a külterjes tartásnak is köszönhetően a legigényesebb külföldi piacokon is csemegeszámba megy, belőle minden mennyiséget könnyen értékesíthetnénk – ha lenne elegendő.
Az iparszerű állattartásra való áttörés okozta változások az 1960-as években újra visszaszorították a parlagi pulykákat, amelyek a tanyavilág felmorzsolódásával együtt tűntek el.
Sajnos a Magyar pulyka ma már csak szórványosan vagy alig lelhető fel az alföldi tanyavilágban.