Miként a kása és a pép, a kenyér is már megvolt a gyűjtögető korszakban, mert az nem más, mint tört magvakból készült levesnek sűrűbb módusulata: a kenyér eredete visszanyúlik a kásakorba. A kásakor embere némely pépet sütve fogyasztotta, és az a sült pép az úgynevezett málé, a kásafogyasztó népek körében ma is kedvelt étel.  A sült pépnek egyik alakja, a lepény, szintén közkedvelt étele a kásafogyasztóknak. A lepény tulajdonképpen átmenetnek tekinthető a pép és a kenyér között: Kezdetleges kenyér. A lepénytől a mai fehér kenyérig hosszú az út, amelynek fontos állomásai vannak. Ezen az után már az ókori civilizációk is elindultak, aztán minden civilizációs korszak újra kezdte. Első állomását ott kell keresnünk, ahol általában az óvilág vagy a civilizáció: valahol Mezopotámián, a sumer kultúrába. Innen vették át az egyiptomiak, a babilóniaiak, a kínaiak, a belső ázsiai török népek, a görögök, a rómaiak, majd a modern Európa.
Belső-Ázsiában, Európában és Magyarországon is a kenyér történetének minden fejlődési foka élő valóság: a lepényszerű lapos kenyértől a magas, finom, fehér kenyérig mindenféle változata készül. Minden vidéknek és népnek megvan a kedvenc megszokott kenyere. Annak ellenére, hogy az emberiség a gabonának, a lisztnek, a kovásznak, az élszetőnek és a kenyérsütésnek minden titkát ismeri. Mégis úgy érzi, hogy a kenyérben valami, természetfölötti erő, jelkép, múlt rejlik, ezért hazánkban sok helyen még ma is szokás a leeset kenyeret megcsókolni, városainkban a száraz kenyeret sokan nem dobják a szemét közé a kukába, hanem annak tetejére helyezik, hátha valaki azt elviszi és jóllakik belőle. Maga a kenyér ősi szavaink, közé tartózik: eredete kásából vagy darából készült életféleséget jelentett. Az első kenyeret készítő embernek a mezopotámiai sumeroket és az egyiptomiakat tekintik: ott a kenyér fogyasztása mindennapi élethez tartozott. ,Ezt egyptomi falfestményeken is láthatjuk, amint az isteneknek ovális és kúp alakú kenyeret ajánlanak fel. A Genezis könyvében Ábrahám fia Lót két angyalt lát vendégül házában, és kovásztalan kenyeret süt nekik, ami azt sugallja, hogy a nem-angyalok számára a kovászos kenyér volt a szokásos. Jézus Krisztus 5000 embert etetett meg kenyérrel. Az utolsó vacsorán kovásztalan kenyeret tört el hálát adva az úrnak és saját magának azonosítva, mondván, hogy ez az én testem. A görögök eleinte kovásztalan kenyeret használtak. De Kr. előtti évtizedekben és a kenyeret kencébe sütötték meg. A Kr. utáni első századból tudjuk, hogy a görögök pékjei a kenyeret, sokféle választékát készítették: vajjal, mézzel vagy szezánmagal készítették. Róma aranykorában mindegy 40 pékség működött és sok adattal rendelkezünk a kenyér használatáról: a kovászos kenyér elterjesztését a rómaiak segítették elő, de a rómaiak távozása után Európában a köznép által fogyasztott középkori kenyér (a lókenyér) továbbra is kovásztalan lepényszerű volt, amelyet nagyméretű lapos cseréptálban sütöttek. A kézimalmok használata után a középkorban megjelentek a vízimalmok, majd a szélmalmok, de a kenyeret továbbra is durvára őrölt búzából, árpából, kölesből és rozsból készültek.

A kenyérsütés eleinte úgy történt, hogy a tésztát hamvadó parázzsal fűtött kőre helyezték, csak sokkal később használták a kemencét. Őseink lapos lángosszerű kenyere (fantom nevén a kelény) langallószerű készítmény volt, amilyennek a Góbi sivatagban kővé száradba a hun fejedelmi temetkezőhelyeken találták. Áldozata kenyerei alakját hitviláguk jelképei szerint formálták meg. Kedvelték a Nap, a Hold és a csillagok, valamint állatok alakjainak kiformázását. Hozzávalóul csak lisztet, élesztőt, vízet és sót használtak, úgy készítették el, hogy a megdagasztott teljes kiőrlésű lisztből, vízből, sóból és élesztőből készült kenyértésztát laposra gyúrták, és ebből alakították ki a szimbólikus formákat. Priszkosz rhétor többször is megfordult Attila udvarában. Beszámolójában ezt olvassuk:. Először Attila felszolgálója lépett be egy tállal, utána, kenyeret ás különféle ételeket rakva az asztalra. A lakoma vendégei nem  szőnyegeken ültek, ahogyan az más közép-ázsiai népeknél szokásos volt. Több fogást szolgáltak fel nekik, mindegyik többfajta ételből állt, és kenyeret adtak mellé. A hunok a húsételekkel szívesen fogyasztották kenyeret. A főzés asszonymunka volt. Régen a kenyérnek korántsem volt olyan jelentősége a táplálkozásban, mint ma. Szálláshelyeinken búzát, árpát és kölest termesztetünk. Rendesen nem várták be a gabona teljes megérését, hanem a korábban aratott kalászokat megpörkölték, és úgy szárították meg. Lisztet vagy őrléssel, vagy töréssel készítették. A malmok olyanfélék voltak, mint a faluhelyen még ma is használatos sóőrlők. Alsó kövük mozdulatlan volt, a felső őrlőkövet, pedig kézzel forgatták. A gabona tőrése manapság is divatos a palócoknál. Pintér Sándor leírása alapján a hamuban sült pogácsa elkészítése nem sokban különbözhet a honfoglaláskori sütéstől. Ha a rozskalász már érett, de a szemek ujjal még nem szétnyomhatók, a palóc gazdasszony csak annyi kalászt arat le. Ezt háton hazaviszi, a tűzpadon száraz gallyból tüzet rak, a kalászt csomóba köti, s a tűz lángján addig pörköli, míg a kalászok le nem égnek, s a szemek duzzadttá nem válnak. A szemeket tenyere közt fateknőben vagy cseréptálban szétmorzsolja, szeleléssel a törmeléktől megtisztítja, sóval behinti, famozsárban megtöri, s az így nyert pépet jól megdagasztja. Ebből aztán ökölnyi nagyságú gömböket alakít s ezeket, mint a krumplit szokás, parázstűzben megsütni. Néha az egész mennyiségből egyetlen vastag nagy lepényt készítenek, s egészben sütik meg. Ez a hamuban sült bodag (pogácsa), amelyről a népmesékben annyi szó esik.

E mellett régen kövön is sütötték. A tűz fölé tett s átizzott kőlapra öntötték a tésztát, s így kapták a lepénykenyeret. Csíkban és Háromszékben a lepényt még ma is kőre leppencs-nek hívják, a Bodrogközben, pedig kövönsült - nek nevezik a palacsintát, jóllehet már rég palacsinta sütőben sütik (Veres Anikó). Magyarországon a köznép a középkor idején is kemencében sütött kovászos kenyeret fagyasztott. Mátyás királyunkról már feljegyezték, hogy kenyerét ,,magyar módra”,kovásszal készíttette. Régi és mai kalácsaink fonásformái és a kenyerek közepébe nyomott köldökszerű bemélyedés a termékenység ősi jelképei voltak, jelezve, hogy az életnek is nevezett gabonából készült kenyér a legfontosabb táplálékuk (Csapó Katalin). Amikor Mátyás király Beatrix királynéval összeházasodott az olaszos ízlés került előtérbe és ekkor jött divatba az itáliai fehér zsemlye sütése. Ennek híres mestere Zsemlyesütő Gáspár volt, aki olyan nagy tekintélyre tett szert, hogy a főváros polgára, Jogkönyv megkülönbözteti a finom (kovásszal készült) kenyeret és zsemlyét. Mindkettőt – miként a lepényt és a perecet is – pékmesterek sütötték, és piacokon árulták. A szegényebbek eledele a fekete kenyér volt, amit már nem tettek a piaci padokra, hanem a gyékényeken a földön árultak. Az ország nagy részén megfigyelhető a XVI. századi jelentős kenyérfogyasztás. A XVII. százatdtól a,, kenyér” szó már csak erjesztett kenyeret jelent. A XVIII. században az alföldi búzakenyér fogalommá vált Európában, kiváló minőségét, szokatlanul nagy méretét, különleges erjesztő anyagát angol, francia, német utazok, és enciklopédisták csodálták. A cseh Bozena Nemcová a XIX. század közepén a Felvédéki leírásban megemlítette, hogy, magyarok magasra kelt, lágy búzakenyeret fogyasztják.

A búza előtérbe nyomulása és a kenyér hódító útja között szerves az összefüggés, mert arra az összes termesztett növény közt csak a búza volt alkalmas, hogy lisztjéből kenyeret süthessen az ember és a kenyér végül olyan fontos élelmezési cikké fejlessze, mint az a nagy civilizációban mindenütt a történelem folyamán fejlődött (Rapaics Rajmund, 1934. p.140-140). A búza előnyeinek felismerése – miként a különféle búzafajtái bizonyítják – nemcsak a civilizált népek közvetlen hatása alatt ment végbe, hanem a civilizáció bizonyos fokon mindig eljutott a kenyérkérdéshez és ezzel a búzakérdéshez. Amint felismerte a búza előnyeit, nyomban háttérbe szorult a többi termesztett növény, amely, mint mindenféle kása és pép, az ,,alsóbb” néposztályok eledelévé süllyedt. A belső-ázsiai civilizáció annyiban tért el ettől, hogy a klíma hatása alatt új liszt alakult ki – és kenyérnövénynek a termesztett növények számát, a rozzsal szaporította. De a rozs sohasem győzhette le a búzát, sőt éppen a legújabb búzanemesítési törekvések és eredmények élénken tanúsítják, hogy a más földrészen élő ember is igyekszik meghonosítani a búzatermesztést, hogy neki is meglegyen a mindennapi búzakenyere. Az ember a kenyér tökéletesítését különféle, „műszaki” eszközökkel igyekezett elérni. Ezek között legfontosabb az őrlés és a sütés műszaki fejlesztése volt. Enélkül nem lehetne sütni olyan szép magas és könnyű kenyeret, mint azt ma már megszoktuk. Az élesztőgombák ismerete nélkül, pedig napjainkban is a régi savanyú kovászos kenyeret ehetnénk. Pedig annak idején a római Cato és Plinius a ,,kenyérrel” szemben a kását és a pépet dicsérte.

Mi is a kenyér? – teszi fel a kérdést Kertész Zoltán búzanemesítő. ,,A magyar ember számára azt a búza – vagy rozslisztből készült, sóval, vízzel, kovásszal kelesztett, dagasztott és kemencében sütött emberi táplálékot, cipót, veknit, zsömlét, kiflit, lángost jelenti, amit a háziasszony, vagy  a szakértő pék évezrede süt. A világ más vidékein ez lehet lepény, tortilla, csapati, macesz, pászka, beledi vagy sokféle más, kényére hasonló étek. A távol-keleti népek alig esznek gabonából készült kenyérféléket, az ő ,,kenyerük” leginkább a rizs. Van a világnak olyan részei is, ahol az általunk gabonának nevezett nővény nem terem meg, ott más apró magvak szolgálnak kenyérnek alapul”.