A gyümölcstermesztés sokkal tovább megőrizte ősi vadkerti színvonalát – amely átmeneti állapotnak tekinthető a gyűjtögető és a termelő gazdálkodás között – mint akár a gabonatermesztés, akár a veteményes kert. A vándorló népek könnyen magukkal vihetik gabonájukat, főzelékmagvaikat és gyümölcseink magvait, de csak nehezen szállíthatja nemes oltványait, márpedig a nemes gyümölcsfajta nem szaporítható maggal, hanem csak oltvánnyal. Maga oltás közép-vagy elő-ázsiai találmány és innen – legkésőbb a bronzkorban – terjedt nyugatra. Ugyanez volt a helyzet a szőlővesszővel is. Az újkőkori európai ember vagy az európai gyümölcsfákat vette vadkerti gondozásba, vagy háza körül vetette el gyümölcsmagvait; nemes gyümölcsös kertje nem sok volt. Sok erdei gyümölcsöt – pl. áfonyát, erdei epret, erdei málnát stb. még korunkban is ősi módon, az erdőn szednek meg. ,,A gyűjtögetés sohasem múlta idejét, akkor is fontos módja maradt az élelemszerzésnek, amikor a növényi táplálékot már gazdaságosabban, termesztéssel szerezte meg az ember. Egyes vidékeken – Nyugat- Ázsiában, Indiában és Északkelet-Afrikában, stb. – már régen megkezdődött a gabona,- a zöldség-és a gyümölcstermesztés, amikor északibb népek – köztük Európa népei – a természetben még mindig gyűjtögetéssel szerezték növényi ételeik egy részét. Sőt, a gyümölcsöket akkor is a természetben szedték meg, amikor már gabonát termesztettek és állatokat tartottak a gazdaságban…” (Rapaics Rajmund, 1940). Ez a kor Európában a csiszolt kőszerszámokról újkőkornak nevezték, amelyben Nyugat-Ázsiában és Északkelet- Afrikában már a történelem első lapjajit írták. Ebből az időből több régészeti leletünk is van, mint pl. a svájci ,,cölöpépítmények” lakóinak növényi maradványai, ahol a gabonaféléket, az árpát, a búzát és a kölest, sőt már néhány zöldséget és ipari növényt is termesztettek, de a gyümölcsöket még mindig a természetben szedték meg.
Ebből a korból a következő nővény-maradványokat ismerjük; a húsos-leves gyümölcsök közül a kétféle alma (Malus silvestris), európai vadkörte (Pyrus piraster), a lisztes-és madár-berkenye
(Sorbus aria és az aucuparia), a cseresznye (Prunus avius ), a sajmeggy, a fürtös cseresznye
(Prunus padus), a kökényszilva, borbolya (Berberis vulgaris), a som (Cornus mas), a kökény
(Prunus spinosa), a zelnice,a málna (Rubus idaeus), a fekete szeder (Rubus fruticosus), az erdei eper (Fragaria vesca), a rózsacsipke (Rosa canina), a fekete-és gyalog bodza
(Sambucus nigra és ebulus), a fekete-és a piros áfonya (Vaccinius myrtillus), a kánya-és ostorbangita (Viburnun opulus és lantana) és az európai vadszőlő (Vitis silvestris):
A száraz gyümölcsök közül pedig a mogyoró, a bükkmakk, a dió és a sulyom.
Végső soron az emberek egy része még ma is ,,gyűjtögető”, ha kimegy az erdőbe gombáért, hecsedliért, szamócáért stb. E tekintetben a XXI. század embere éppúgy a gyűjtögető gazdálkodás színvonalán maradt, mint az őskori ember. Az első gyümölcsfajtákat, majd hosszú ideig még a következőket is, éppúgy a természettől hódította el az ember, mint a gyümölcsfajokat.
A gyümölcsfajták tulajdonképpen a gyümölcsfajok változékonyságán alapulnak; az első gyümölcsfajták a gyümölcsfajok természetben mutatkozó alakjai. A változékonyság egy örökségtani alapja az öröklési szerelvény, a kromoszómák számszerű megsokszorozódása, aminek legegyszerűbb esete, ha az öröklési szerelvény a faj határainak belül sokszorozódik meg. Így keletkezett például az almák háromszoros szerelvényű, vagyis a rendes kettős kromoszómaszám másfélszeresére gyarapodott szerkezetű alakköre. Az almák rendes öröklési szerelvénye 34- kromoszóma, a másfészeres szerelvényű almafajtákban a kromoszómák száma 51. Az öröklési szerelvény megsokszorozódása gyakran a növény megnagyobbodásával és a változékonyság növekedésével jár; a szőlők átlagos kromoszómaszáma 38, az Óriás muskotály és az Óriás szultanina szerelvény 76 kromoszóma. A kereszteződéssel kapcsolatos öröklési szerelvény megsokszorozódása mélyreható módon befolyásolja a változékonyságot. Ilyen módon olyan alakok keletkezhetnek, amelyek fajoknak tekinthetők. Így magyarázzák, pl. a termesztett szilvafajok keletkezését; a fajták eredete leggyakrabban génváltozékonyságra vezethető vissza. A fajták alapjait az ember a természettől szerezte meg, és amikor a természet fajtákat tovább figyelte és válogatta, azt folytatta, amit az ősidőkben a gyümölcstermesztéssel megkezdett.
Európában évezredek hosszú során át élt az őskőkor, a paleolit kor „ősembere” aki táplálékát részben vadászattal, részben gyűjtögetéssel szerezte meg. Minthogy Európának nincs őshonos gombája, sem hüvelyese, a paleolit kor embere nyilván főként csak gyümölcsöket szedhetett az erdőn, esetleg gyümölcsöket és leveleket fogyaszthatott. A növénytermesztés ázsiai központjából Közép és elő Ázsiából a szétterjedő növénytermesztés Európába legfeljebb az átmeneti kőkor végén és az újkőkor elején jutott el. A ránk maradt első európai termesztett kultúrnövény-maradványok nem idősebbek 5 ezer évnél, ezek a növények Ázsia felöl KisÁzsián és a Balkánon át érkeztek. Először a főzeléknövények, majd a gabonák jutottak be Európába, majd megjelentek a magról ültetett gyümölcsfák (szőlő, dió, kökényszilva stb). A hagyományos „történelem” az emberiség egyik legnagyobb vívmányának a gyűjtögető gazdálkodásról a növénytermesztésre való átmenetet tartja, amit a marxista ideológia úgy fejezi ki, hogy „a kultúra kezdete az ember fölénye a természet fölött” .
Vavilov etikusan ismertette a közép-ázsiai népek gyümölcstermesztésének kezdeteit a Kaukázusban és Turkesztánban, ahol – például a Kopet-dag- vidékén még ott vannak az ősi vad fajták, amelyek „hagyásfák” formájában előbb „tisztelt”, majd jól termő fákká alakulnak. Ezeken a helyeken azok a fák maradtak meg, amelyek az emberi ízlésnek megfelelően a legmegfelelőbb gyümölcsöt termelték és idővel „termesztett fajták” alakultak ki belőle. Előbb a magvetés, majd az oltás következett, mivel a magvetéssel a gyümölcsök jósága és szépsége nem tartható fenn. Eurázsiában az „oltás” mestersége éppen azokról a területekről származik, ahol őseink éltek. „Az oltás olyan emberi találmány, amely egyéni vívmány és úgy látszik, hogy hazája Nyugat és Közép-Ázsia” (Rapaics Rajmund 1940).
Nyugat-Ázsia jelentősége azonban a gyümölcstermesztés történetében nem merül ki az oltás feltalálásával. Miként legrégibb gabonáink, zöldségeink és ipari növényeink, úgy a termesztett eurázsiai gyümölcseinknek, is az őshazája Nyugat – közép és Belső-Ázsia. A legtöbb európai gyümölcs elterjedési területe Nyugat – és Belső-Ázsia őseink őshazája. Minthogy az öröklési elemi tényező a sejtmagban levő gén, a termesztett növény őshazája a génközpontban kell keresni, a legtöbb európai régi termesztett növény ebből a génközpontból került be Európába.
A gyümölcstermesztés kezdeteit a szerszámok (kapa, eke, stb) használata és a földművesség igen korainak valószínűsítik. A növények nemesítése az újkőkorszak forradalma volt, ennek középpontját a Közel-Keletre és Közép-Ázsiára helyezik (Vavilov N.I. 1935). Ugyan voltak Európában is nemesítési központok, a tudomány mai állása szerint a nemes gyümölcsök ismeretének jó részét a vándorló ember Keletről hozta magával. (Rapaics Rajmund, 1940, Szabó T.A. 1983).
Európa újkőkorában Rapaics Rajmund (1934. Pp. 60-64) a következő száraz gyümölcsöket ismerték:
mogyoró (Corilus avellana ), bükk (Fagus silvatica),dió (Juglans regia) és sulyom (Trapa natans),. Húsos gyümölcsök közül: alma (Malus silvestris), körte (Pyrus communis), lisztes berkenye (Sorbus aria), madárberkenye (Sorbus aucuparia), cseresznye (Prunus avium), sajmeggy (Prunus mahaleb), kökény (Prunus spinosa), kökényszilva (Prunus insitvitia), fürtös cseresznye (Prunus padus), erdei eper (Fragaria veca), csipkerózsa (Rosa canina), fekete bodza (Sambucus nigra), gyalog bodza (Sambucus ebulus), fekete áfonya (Vaccinium vitis idaea), bangita (Viburnum lantana), kányafa (Viburnum opulus) és erdei szőlő (Vitis silvestris).
A bronzkortól kezdve a növénymaradványok alapján az európai növénytermesztésben és a kertészetben lényeges változás mutatható ki. Az első nemes gyümölcsfák magvait ebben az időben találjuk meg és megjelenik az oltvány. Európában csak a bronzkorban kezdődik olyan gyümölcsfajok termesztése, amelyek nem honosak Európában, tehát kétségtelenül Ázsiából erednek ( Rapaics Rajmund, 1940), de a gyümölcs legnagyobb mennyiségét továbbra is a „vadkert” termette. A „mértani kert” csak a római kultúrával kezdett terjedni.
Amikor a Rómaiak meghódították Pannóniát itt már olyanféle szőlészetet és gyümölcsészetet találtak, mint Galliában vagy a Rajna-vidékén. Miután a rómaiak megszállták Pannóniát, a szőlőtermesztés olyan magas fokra emelkedett, hogy a rómaiak nem bírtak ezzel versenyezni, ezért Kr.u. 92-ben rábírták Domitianus császárt, hogy korlátozza itt a szőlőművelést és írtassa ki a szőlők egy részét ( hasonló történik napjainkban az Európai Uniós intézkedésekben is). Vitatott kérdés, hogy hoztak-e a rómaiak szőlő és gyümölcsfajtákat és gyümölcsfajokat hazánk területére, illetve emelték-e a rómaiak a pannóniai gyümölcs és szőlőtermesztés színvonalát? Erre a kérdésre régebben egyértelmű „igen”-nel válaszoltak, hiszen ebben a korban jutott be az országba pl. nemes szilva, a nemes cseresznye, de ezeknek nagy jelentőssége nem volt, mert „a pannóniai szőlészet és gyümölcsészet szőlő és gyümölcsfajtái továbbra is főként a keletiek és a helyiek maradtak” (Rapaics Rajmund, 1940.) A római időkben kezdődik meg a Kárpát-medencében az a keveredés, amely korunkig szinte lehetetlenné tette annak pontos megállapítását, hogy hol végződik a hazai „őshonos”, és hol kezdődik az idegenből hozott gyümölcsfajta elhatárolása. Új letelepülök, új erdőirtók, most már nemcsak hazai, hanem elvadult külföldi gyümölcsfákat is hódítottak el a természetből. A nyugati országokat azonban nemcsak Itálián és Hispánián keresztül kapták ázsiai gyümölcseiket, hanem pannóniai közvetítéssel is.
„A kertművelés egyik ága a gyümölcstermelés korai szakaszának kérdését – írta Balassa István (1994)
-a nevek alapján inkább csak sejteni lehet, de mindig számolni kell annak a lehetőségével, hogy nem kertben, hanem vadon termő – és esetleg beoltott – fákkal lehet dolgozni. A legtöbb gyümölcsünk neve:
az alma, a dió, a som, a körte, a mogyoró, a cseresznye, a meggy, stb. ótörök eredetű, és ezek a gyümölcsök Belső-Ázsiában ősi idők óta ismertek (talán a som és a körte a Kaukázustól északra fekvő területek felé utal). A „kert” szavunk Magyar fejlemény, mely átkerült az alánba, de azt még külön kell majd feltárni, hogy a honfoglalás előtti időkben mit is termeltek benne.”
Ha éltek is tovább római eredetű gyümölcs és szőlőtermesztési ismeretek, akkor azok nagyon hamar beolvadtak a Kárpát-medencébe érkező Magyarság ősi ismeretanyagába. A kereszténység felvétele kedvezett a gyümölcs és szőlőtermesztés terjedésének. A dió és a meggy emberi behatás nélkül erdeinkben ugyanúgy megtermett, mint az alma, a körte, a szilva, és a mogyoró. Erre utalnak korai helységneveink is. „Korai gyümölcstermesztésünk – írta Gyulai Ferenc (1994) – nagyrészt ezen spontán fajok szedésére, megőrzésére korlátozódott. Az Árpád-kor szórvány gyümölcs-leletei: az Esztergom-kovácsi románkori templom melletti sírból származó oxidált őszibarack (Prunus persica), a csontár (drupa) arra utal, hogy ha korlátozottan is, de a nemesebb gyümölcsöket is termesztették. Csak a XIII. század után kezdődött el a paraszti gazdaságokban a gyümölcskertekkel összekapcsolt beltelkek kialakítása”.
A Magyarság Pannóniába érkezve itt számos gyümölcsöt talált. Ezek: szőlő, molyhos körte (anatóliai körte), szirti ribizke, két egres, borbolya, som, két áfonya, kökény (kökényszilva), cseresznye, cigánymeggy, málna, több fekete és hamvas szeder, mindhárom földieper, két ligeti rózsa, európai vadalma, európai vadkörte, orvosi madár és lisztes házi berkenye, galagonya, kocsányos és kocsánytalan tölgy (olasz tölgy, magyar tölgy és cser tölgy), bükk, török mogyoró, dió, gesztenye és sulyom, stb.
Nyugat és Belső-Ázsia vezető szerepe a középkorig sem szűnt meg. A római birodalom összeomlása után is újabb gyümölcsfajokkal pl. a sárgadinnyével ajándékozta meg Európát, majd a Magyarságnak a Kárpát-medencébe való költözésével számos ázsiai gyümölcs és zöldség jelent meg. Ezeket mivel származási helyüket nem tudták – először „damaszkuszi” , „török” stb. jelzővel látták el.
A Magyar gyümölcstermesztés európai felvirágzása a Magyarok által behozott ázsiai gyümölcsfajták beözönlésén alapult. Kelet-Turkesztánból ered az őszibarack és a kajszi, bár Európa ezen gyümölcsöknek nem őshazájáról, hanem „közvetítő” területéről nevezte el „persicának” (perzsa baracknak) és „armeniaca”-nak (örmény baracknak). A Kálmán körte nevét Kármán kisázsiai török városról kapta, a Kadarka szőlő Isztambul egy városrészéről, Üszküdar-ról a turkesztáni dinnye Turkesztán-ról, a Romonya szőlő nevét a törökök által Ruméliának nevezett Keletrómai Birodalomról, a Duránci barack pedig Perzsiáról (Malum persicum) kapta nevét, a Boszmán almát pedig Erdélyben török muskotálynak nevezték. A Kárpát-medencei termesztett növények megismerésével nemcsak az egész európai növény fejlődéstörténet tükröződik, hanem egyre élesebben kirajzolódik egy sajátosan magyar és keleti elemekkel ötvözött növénykultúra, amely számos új fajtával jelenik meg a nemzetközi fajtörténelemben.
Hogy Magyarországon a gyümölcsöknek milyen szerepe volt a középkorban, azt a számtalan gyümölcsről elnevezett helységnév is mutatja. A gyümölcsök neveiből községek, városok, járások és akár megyenevek is lettek. Ilyenek: Alma, Almakút, Almahatár, Almád, Balatonalmádi, Almás, Almáspatak, Almástelek, Berkenyepatak, Berkenyemál, Cseresznyető, Cseresznyeülés, Cseresznyeszer, Csersznyésparrag, Dió, Diószeg, Siómál, Diótelek, Dióeleje, Dióspatak, Dióstelek, Diósberek, Diósgyőr, Eperjed, Eperjestó, Eperjeshalom, Eperjesmező, Godolya, Godolyaszer, Körtvély, Körtvélyszél, Körtvélyes, Körtvélyesberek, Körtvélyesvölgy, Körtvélyestó, Kökénymező, Kökényfökút, Kökényszeg, Kökénypatak, Kökényes, Kökényespatak, Magyalmál, Magyalalatt, Magyaltető, Meggyasszó, Meggygödörpatak, Meggytó, Meggyestelek, Meggyesmál, Meggyes, Meggyesmező, Meggyesmalom, Meggyesmálbérc, Mogyoród, Monyoród, Monyorókerék, Monyoróshegy, Monyorós, Monyorósvölgy, Monyorósberek, Monyorósülés, Monyoróspatak, Monyorósjáróföld, Monyorósd, Som, Somszék, Sumberek, Sumkút, Sumhegy, Somogy, Sumkerék, Somos, Somosmál, Somospatak, Somoskő, Szederj, Szederjeg, Szedervölgy, Szederjes, Szederjesziget, Szederjestelek, Szederjesparlag, Szedregy stb.
A Középkorban a gyümölcskertészettel elsősorban a szerzetesek foglalkoztak, egyrészt ők rendelkeztek „európai” ismeretekkel, másrészt táplálékuk jelentős részét a gyümölcsök tették ki. Sajnos a középkorból a gyümölcsök nevelése, termesztése és nemesítése terén kevés megbízható adattal rendelkezünk. Ami adatunk van, az elsősorban a királyi és a szerzetesi kertekből származik, a köznép gyümölcseiről vajmi keveset tudunk. Tudjuk, hogy Zsigmond király idejében milyen jelentős volt a gyümölcskertészet, de konkrét összefoglalóbb adatokkal csak Mátyás király idejéből rendelkezünk.
A középkorban a Magyarság tovább nemesítette a helyi autochton gyümölcsöket, és ötvözte a Keletről hozott fajtákkal. A későbbiekben sok gyümölcsöt tőlünk vett át Nyugat és Dél Európa.