A mangalica tartásának célja a sertés elfogyasztása volt: feldolgozása általában a háznál történt.
A disznótor a magyarságnál mindig fontos eseménynek számított-és napjainkban is az.
A sertés vágása hagyományosan a tél elején, december első napjaiban kezdődik: a téli hónap hidege és a kéményben levő füst alapvető fontosságú a tartós húskészítménynek házi előállításához.
A sertésnek a vágás előtti napon már nem adnak enni, és az ölést általában hajnalban végzik.
A magyar disznóölés elengedhetetlen feltétele a pálinka –a ,,fogó pálinka”. A megtisztított állat bontása Magyarországon kétféleképpen történhet: magyaros, vagy,,orjára” bontáskor a sertést hasára fektetik és ,majd kivágják a négy sonkát, a testet szétnyitva eltávolítják a belső szerveket és az egyben lévő hájat. A németes vagy,,sváb” bontáskor a sertést hátára fektetik, esetleg hátsó lábánál fogva felakasztják, és a testet a hasnál nyitják meg, eltávolítják a belső részeit, és az állatot, a gerincet kettévágva, vágják félbe. A feldolgozásban résztvevőknek toros ebédet vagy vacsorát készítettek, amely rendszerint toros káposzta, sült hús (,,pecsenye”), hurka és kolbász. Nagy hagyománya van a kóstoló küldésének: ez azért is fontos, mert a romlandó ételeket nem kell egyszerre egy családnak elfogyasztania. A füstre került termékeket – a sonkát, a kolbászt,
a disznósajtot és a szalonnát – gyakorlatilag az egész következő évben fogyasztották.
Az egyik sonkát Húsvétra főzik meg, a másikat, pedig Szent István napra. A sonka főzőlevével levest, például bablevest készítenek. Ebből a szokásból ered az a közmondás, hogy
,,A szegény ember vízzel főz” azaz neki nincs főznivaló sonkája a leves alapjául ( Tóth Péter,2003.).
A hús egy részét sóban – újabban fagyasztva- elteszik, a sonkát, az odalast, a csülköt és a szalonnát besózzák, vagy pácolják, és füstöléssel tartósítják.
A maradék húsból hurkát és kolbászt töltenek, melyhez felhasználják az állat tisztára mosott és ,,kihurult” belét.
A lágyabb szalonnából és zsiradékdarabokból zsírt sütnek, és tepertőt készítenek. A lesütött zsírban eltehetők a pecsenyehúsok. A zsírkisütése viszonylag új keletű szokás: a XIX. századig ételek alapjául minden szalonnát megfüstöltek és pirított füstölt szalonnát, használták. A nagyobb mennyiségű semleges ízű zsír, így a sok zsírszalonnát termelő mangalica iránti tömeges igényt a XIX. század társadalmi változásai teremtették meg. A maradék csontból és zsírdarabokból szappant főztek, a mangalica hátán levő keményebb sörteszerű szőrszálakat perzselés előtt levágták és ecsetek, kefék kötésére használták.
A Magyarországon használt mangalicából készült ételek a világ egyetlen más táján ebben a formában nincsenek gasztronómiában rendszeresítve. Ilyen sajátosan Magyar étel például a disznóöléskor készített hagymásvér, a vesevelő, a káposztaleves, a meleg nyaki húsból készített lecsi-pecsi, a húsos káposzta, a mangalicapecsenye ,az orjaleves, a abáltszalonna, a pörc, a fokhagymás abált szalonna, a különböző-például a karcagi kemencés-disznósajt, a kolbászok (például a csabai vastagkolbász), a hajdinás-,köleses-és fehér hurka a csepleszbe töltött köleses májas, mangalica húsvéti sonka, az alföldi kocsonya, a boros csülök, a töltött káposzta, a gömböc, a kaszásleves, a tormaleves, a betyárgulyás, a tárkonyos fuszulykaleves, a füstölt csülkös bableves, a csülkös fuszulykafőzelék, a töltött karalábé, a mangalicatarja tekercs, a kolbászhússal töltött mangalicakaraj, az emődi tehéntánc, a hortobágyi mangalicapörkölt, a géderi tarisznya, a körömpörkölt, a bőrös mangalica csülökpörkölt, a hajósi pincepörkölt, a füstölt kolbászos lecsó, a lecsós szelet, a brassói aprópecsenye, a kemencés csülök ,a rántott mangalica csülök, a betyár módra készült mangalicakaraj, a hálós szűzpecsenye, a gombás-lecsós szűzcopf, a cigánymódra sütött szalonna, a tűzoltóflekken, a köménymagos bőrös sertéskaraj, a karikapecsenye, az ördöglángos, a gulya, a juhtúrós csülkös csusza, a főtt sonkás darázsmácsik, a kolbásszal és káposztával töltött bukta, a tepertős pogácsa és a hájas tészta.
A disznótor a magyarságnál mindig fontos eseménynek számított-és napjainkban is az.
A sertés vágása hagyományosan a tél elején, december első napjaiban kezdődik: a téli hónap hidege és a kéményben levő füst alapvető fontosságú a tartós húskészítménynek házi előállításához.
A sertésnek a vágás előtti napon már nem adnak enni, és az ölést általában hajnalban végzik.
A magyar disznóölés elengedhetetlen feltétele a pálinka –a ,,fogó pálinka”. A megtisztított állat bontása Magyarországon kétféleképpen történhet: magyaros, vagy,,orjára” bontáskor a sertést hasára fektetik és ,majd kivágják a négy sonkát, a testet szétnyitva eltávolítják a belső szerveket és az egyben lévő hájat. A németes vagy,,sváb” bontáskor a sertést hátára fektetik, esetleg hátsó lábánál fogva felakasztják, és a testet a hasnál nyitják meg, eltávolítják a belső részeit, és az állatot, a gerincet kettévágva, vágják félbe. A feldolgozásban résztvevőknek toros ebédet vagy vacsorát készítettek, amely rendszerint toros káposzta, sült hús (,,pecsenye”), hurka és kolbász. Nagy hagyománya van a kóstoló küldésének: ez azért is fontos, mert a romlandó ételeket nem kell egyszerre egy családnak elfogyasztania. A füstre került termékeket – a sonkát, a kolbászt,
a disznósajtot és a szalonnát – gyakorlatilag az egész következő évben fogyasztották.
Az egyik sonkát Húsvétra főzik meg, a másikat, pedig Szent István napra. A sonka főzőlevével levest, például bablevest készítenek. Ebből a szokásból ered az a közmondás, hogy
,,A szegény ember vízzel főz” azaz neki nincs főznivaló sonkája a leves alapjául ( Tóth Péter,2003.).
A hús egy részét sóban – újabban fagyasztva- elteszik, a sonkát, az odalast, a csülköt és a szalonnát besózzák, vagy pácolják, és füstöléssel tartósítják.
A maradék húsból hurkát és kolbászt töltenek, melyhez felhasználják az állat tisztára mosott és ,,kihurult” belét.
A lágyabb szalonnából és zsiradékdarabokból zsírt sütnek, és tepertőt készítenek. A lesütött zsírban eltehetők a pecsenyehúsok. A zsírkisütése viszonylag új keletű szokás: a XIX. századig ételek alapjául minden szalonnát megfüstöltek és pirított füstölt szalonnát, használták. A nagyobb mennyiségű semleges ízű zsír, így a sok zsírszalonnát termelő mangalica iránti tömeges igényt a XIX. század társadalmi változásai teremtették meg. A maradék csontból és zsírdarabokból szappant főztek, a mangalica hátán levő keményebb sörteszerű szőrszálakat perzselés előtt levágták és ecsetek, kefék kötésére használták.
A Magyarországon használt mangalicából készült ételek a világ egyetlen más táján ebben a formában nincsenek gasztronómiában rendszeresítve. Ilyen sajátosan Magyar étel például a disznóöléskor készített hagymásvér, a vesevelő, a káposztaleves, a meleg nyaki húsból készített lecsi-pecsi, a húsos káposzta, a mangalicapecsenye ,az orjaleves, a abáltszalonna, a pörc, a fokhagymás abált szalonna, a különböző-például a karcagi kemencés-disznósajt, a kolbászok (például a csabai vastagkolbász), a hajdinás-,köleses-és fehér hurka a csepleszbe töltött köleses májas, mangalica húsvéti sonka, az alföldi kocsonya, a boros csülök, a töltött káposzta, a gömböc, a kaszásleves, a tormaleves, a betyárgulyás, a tárkonyos fuszulykaleves, a füstölt csülkös bableves, a csülkös fuszulykafőzelék, a töltött karalábé, a mangalicatarja tekercs, a kolbászhússal töltött mangalicakaraj, az emődi tehéntánc, a hortobágyi mangalicapörkölt, a géderi tarisznya, a körömpörkölt, a bőrös mangalica csülökpörkölt, a hajósi pincepörkölt, a füstölt kolbászos lecsó, a lecsós szelet, a brassói aprópecsenye, a kemencés csülök ,a rántott mangalica csülök, a betyár módra készült mangalicakaraj, a hálós szűzpecsenye, a gombás-lecsós szűzcopf, a cigánymódra sütött szalonna, a tűzoltóflekken, a köménymagos bőrös sertéskaraj, a karikapecsenye, az ördöglángos, a gulya, a juhtúrós csülkös csusza, a főtt sonkás darázsmácsik, a kolbásszal és káposztával töltött bukta, a tepertős pogácsa és a hájas tészta.
